Helsinki után a legtöbb aranyat szerezte Szöulban a magyar csapat

A XXI. nyári olimpiai játékokat nem a mozgalom legszebb időszakában, alig egy évvel a moszkvai seregszemle nyugati bojkottja után kellett odaítélni az ilyenformán nem túl lelkes pályázók valamelyikének. A japán Nagoján és a dél-koreai Szöulon kívül nem is volt jelentkező, és a japánoknak szent meggyőződésük volt, hogy Tokió 1964-es sikere után ismét ők rendezhetik majd az olimpiát. Ám ahhoz képest, hogy a Koreai Köztársasággal akkoriban még a diplomáciai kapcsolatot is csak vagy negyven ország vette fel, Szöul elsöprő többséggel nyerte meg a szavazást – bár állítólag ebben szerepet játszottak a délkoreaiak bőkezű ajándékai is, amely gyakorlatot csak a 2002-es Salt Lake City-beli téli játékokkal kapcsolatos botrányt követően számoltak fel a NOB-nál.

Így vagy úgy, az akkor még katonai diktatúrára berendezkedett s északi szomszédjával háborúban álló Dél-Korea elnyerte az olimpia rendezési jogát, és a „Béke, harmónia, haladás” jelmondat jegyében remek versenyeknek adott otthont. Ha volt, aki így sem jött ki jól a dologból, az épp az volt, aki annak idején benyújtotta az olimpiai pályázatot: Csun Du Hvan államelnök. Sikerült ugyanis megismertetnie és elfogadtatnia a világgal hazáját, de a nemzetközi figyelem hatására a helyi demokratizálódási mozgalmat már nem sikerült kordában tartania.

1987-ben Csunt eltávolították a hatalomból, s demokratikus választásokat tartottak, így az olimpia fontos szerepet játszott Dél-Korea fejlődésében. Csak az északi testvérrel való kapcsolatokat nem sikerült rendezni: felvetődött, hogy az enyhülés jegyében a két Korea egy-két sportágban közös csapatot indíthatna, de végül Észak-Korea inkább a távolmaradást választotta (az államgépezet még egy szöuli kolerajárványt is megpróbált elhíresztelni), és a játékok bojkottjára szólította fel a világ kommunista nemzeteit. A felhívás azonban csak a már csak megszokásból is távol maradó, az ellentétes előjelű bojkottokhoz 1980-ban és 1984-ben egyaránt csatlakozó Albánia, valamint Nicaragua, Etiópia, Kuba, Madagaszkár és a Seychelleszigetek baráti népeinél talált megértő fülekre, így az ő fájó hiányuk ellenére 16 év után ismét gyakorlatilag teljes olimpiát rendeztek: 159 országból 8465 sportoló volt jelen a játékokon.

S – hogy rögtön túlessünk a kényes témán – jelen volt a dopping is. A kanadai Ben Johnsonról bővebben keretes írásunkban olvashatnak, a 37 arannyal az éremtáblázat második helyén végzett keletnémetekről pedig azóta sokszor bebizonyosodott, sportolóik államilag működtetett, hatalmas doppinggépezet apró alkatrészei voltak. A férfi 100 méteres síkfutás első öt helyezettje közül négyről derült ki később, hogy használt tiltott szereket pályafutása valamelyik szakaszában. De elvették az aranyérmet két bolgár súlyemelőtől – a magyar Szanyi Andortól meg az ezüstöt, míg Csengeri Kálmántól a negyedik helyet, szóval sárosak voltunk mi is, ám az olimpiát követő beígért alapos vizsgálatok és felelősségre vonások végül elmaradtak.

Szöul számunkra mégis a kiváló magyar eredményekről marad emlékezetes. A 188 tagú csapat által megszerzett 11 arany-, 6 ezüst- és 6 bronzérem (1952 óta a legjobb teljesítmény) önmagáért beszél, még ha kevesebb pontszerző helyet és olimpiai pontot is hoztunk, mint nyolc évvel korábban Moszkvából. Az aranyérmesekről most is részletesebben olvashatnak kicsit lejjebb, de érdemes megemlékezni például az úszó Güttler Károly 100 mellen elért ezüstjéről: egy századmásodperccel, azaz cirka 16 milliméterrel kapott ki…

Egerszegi Krisztina 100 hátas ezüstje is lehetett volna fényesebb, ha nincs az NDK-s Kristin Otto (lásd keretes írásunkat). Örömteli volt viszont például a bokszoló Isaszegi Róbert vagy a két sportlövő, Kovács Zoltán és Záhonyi Attila bronzérme.

Sztárokban nem volt hiány a nemzetközi mezőnyben sem: az amerikai úszó, Matt Biondi öt aranyat, egy ezüstöt és egy bronzot, a szovjet tornász, Vlagyimir Artyemov négy aranyat gyűjtött. Az amerikai Greg Louganis úgy nyert két műugróaranyat, hogy három méteren beverte a fejét a trambulinba, a svéd vívó, Kerstin Palm pedig az első nő lett, aki hét olimpián vett részt. A nőknél az ekkor az olimpiai programba viszszatérő teniszben a német Steffi Graf győzött, ahogyan az év mind a négy Grand Slam-tornáján is, míg a keletnémet Christa Luding-Rothenburger az első sportoló lett, aki egyazon évben téli és nyári játékokon is érmet nyert: gyorskorcsolyaarany után pályakerékpár-ezüstöt szerzett.

Az olimpia két nagy különdíjasa a kanadai vitorlázó Lawrence Lemieux, aki a finn dingiseknél a második helyről kiállva mentette meg a hatalmas szélben bajba jutott szingapúri 470-es csapatot, s lett csak 22., de Coubertinérdemérmet kapott; az amerikai bokszoló, Roy Jones Jr. agyonverte a dél-koreai Pak Szi Hunt a döntőben, de a bírák 3:2 arányban mégis a szédelegni is alig bíró hazait hozták ki győztesnek. Később a Pakra voksoló három bírót (akikről kiderült, igencsak jól tartották őket a házigazdák) eltiltották, Jones csak a legtechnikásabb bokszolónak járó Val Barker-díjat kapta meg.