Kemény Dénes válogatottja Sydney és Athén után újra a csúcsra tör

1932-ben és 1936-ban nyert a válogatott, a következő olimpián, 1948-ban második lett. 1952-ben és 1956-ban aranyérmes lett a csapat, 1960-ban viszont már „csak” a harmadik helyen zárt. 2000-ben és 2004-ben a dobogó legfelső fokára állhatott a Kemény Dénes irányította társaság – na, de mi lesz 2008-ban Pekingben?

Összejön a triplázás?

1920-ig az Egyesült Királyság volt az egyeduralkodó, négyszer lett első, ám az egy másik világ volt… A szakemberek figyelme most egyértelműen a magyar válogatottra irányul, hiszen páratlan bravúrra készül.

Az előzmények?

Nézőpont kérdése. Ha abból indulnánk ki, hogy az athéni játékok óta semmit sem nyert a társaság, bizony kevésbé volnánk derűlátóak. Ha viszont azt emeljük ki, hogy azóta is folyamatosan ott van az elitben, minden világversenyéről éremmel tért haza, joggal lehetünk bizakodóak még akkor is, ha tisztában vagyunk vele, hogy a vízilabdában jóval kisebb a konkurencia, mint az egyéb, sokkal népszerűbb, világszerte felkapott csapatsportágakban.

A Pekingbe induló együttesből Benedek Tibor, Biros Péter, Kásás Tamás, Kiss Gergely, Molnár Tamás és Szécsi Zoltán az előző két diadal részese volt, ők csatlakozhatnak Gyarmati Dezsőhöz és Kárpáti Györgyhöz, a két, háromszoros olimpiai bajnokhoz. A rutin amúgy is jellemző a társaságra, hiszen mellettük Gergely István, Madaras Norbert és Varga Tamás is állt már az Olümposz tetején, azaz a pekingi tizenhármas keretből kilenc úriember neve ott díszeleg a margitszigeti Hajós Alfréd uszoda márványtábláján!

A fiatalságot, a vagányságot a négy újonc, a Varga testvérpár, Dániel és Dénes, Hosnyánszky Norbert és Kis Gábor hivatott képviselni – mondani sem kell, mi a tervük…

Szerbia. A rivális. A legnagyobb rivális. Athén óta hétből hétszer legyőzte csapatunkat. Hétből hétszer. Demoralizáló? Lehet. Sokan ezt mondják. Rengetegen fóbiáról beszélnek. Kétségtelen, a Vladimir Vujaszinovics vezérelte, a hetekkel ezelőtt súlyos motorbalesetet szenvedő, életmentő műtéteken áteső Danilo Ikodinovicsért is játszó együttes jelen pillanatban jobb gárda a magyarnál. Egy góllal.

Viszont ha a magyar válogatottnak szerbfóbiája van, akkor a szerbnek olimpiai fóbiája. Sydneyben és Athénban a mieink ütötték el attól, hogy a csúcsok csúcsára jusson. Ráadásul mindkétszer olyan meccsen, amelyen vezettek, amelyen a kezükben volt a parti. Ez az igazán demoralizáló!

S miután a főszereplők nagyjából itt is, ott is ugyanazok, akaratlanul is beugranak az emlékképek. Mindazonáltal szakmai baki volna csak magyar–szerb versenyfutásként beharangozni a tornát. A Ratko Rudic irányította horvátok világbajnokként utaznak Kínába, a legendás mester a sok jó játékosból csapatot faragott. Győztes csapatot.

Ha már győzelem: a hetekkel ezelőtt véget ért Európa-bajnokságon Montenegró is bejelentkezett az olimpiai dobogóra – más kérdés, hogy meglátásunk szerint erre inkább Londonban van esélye.

Az olaszok és a spanyolok is feljövőben vannak, a görögök kiszámíthatatlansága életveszélyes, egyszóval nem gyerekjáték a mieink által csak „Balkán Games”-nek elkeresztelt olimpiát megnyerni. Persze mikor volt az?

Sztárjainkkal kapcsolatban egyre többször hallani a kiégett jelzőt. Elhamarkodottan. Különösen, ha az olimpia kerül szóba! Ezek a minden létező címet besöprő játékosok ugyanúgy nyerni akarnak, mint nyolc éve. Ezen a téren semmit sem változtak. Másban persze sokat. Érett férfiak lettek, legtöbbjük gyermeket nevel. Értelemszerűen nem mindig és csakis a vízilabdára gondolnak. De az olimpiai felkészülés és a játékok alatt ezer fokon égve, a külvilágot kikapcsolva hajtanak az álmok megvalósításáért.

Mert ők – ahogy a róluk szóló slágerkönyv címe is mondja – győzelemre születtek!