Keresztben az ágyon

Enyhén szólva is vihart kavart a minisztériumi munkába állása, diplomatikusan fogalmazva: élénk visszhang kísérte a belépését.Enyhén szólva is vihart kavart a minisztériumi munkába állása, diplomatikusan fogalmazva: élénk visszhang kísérte a belépését.

Sajnos a gyűlölködés mindennapjaink része, szabadon tobzódhat a hazugság. Sportnyelven szólva, aki nem tud méltó ellenféllé válni, méltatlan ellenségként viselkedik. Néhány embert zavar, hogy egy civil szervezet, a Somogyért Egyesület és annak elnöke a rendszerváltás óta országosan egyedülállóan sikeres. Akik a politikában mindenáron kétpólusúvá akarják tenni az országot, ezt nem tudják megemészteni.

Így aztán nincs más dolgom, mint az igazam tudatában állni a sarat és dolgozni. Éreztem és érzem az egészséges többség támogató erejét.

A sport szakállamtitkára, Elbert Gábor lemondott, és indoklásként csak általánosságokat említett, ön pedig meg sem szólalt. Elmaradt az ilyenkor szokásos adok-kapok.

Merőben más a munkastílusunk. Én az átlátható rend híve vagyok, a rám bízott értékek szolgálatát tartom mindenek felettinek, ehhez ragaszkodom. A szokatlan légkörű váltással bizonyítani kívántuk, hogy gyalázkodás nélkül is elköszönhetünk egymástól. Számomra ennél is fontosabb azonban, hogy a szükségtelen csatának az látta volna kárát, ami a szívügyem: a sport.

Alig foglalta el a posztját, máris megjegyezték, hogy Leila lánya a miniszteri kinevezésnek köszönhetően indulhat a pekingi olimpián öttusában.

Ezen aztán már mindenki mosolygott. Bevallom, annak azért örültem, hogy a gyerek mérhető sportágban versenyez. Ha csapatban játszana vagy pontoznák a teljesítményét, elképzelheti, most mekkora lenne a vihar.

A sport szakállamtitkársága csak egy a négy közül a minisztériumban, a kinevezésekor mégis sokan megjegyezték: újra van sportminiszterünk!

Ez jólesett… A sport nálam valóban nem a „futottak még” kategóriába tartozik. Az elődeimnek nem volt sportvezetői múltja, így aztán engedték, hogy a sport szakállamtitkársága állam legyen az államban. Kinevezésem után az önkormányzati szféránál is több biztatást kaptam a sport területéről.

A kettő most összefonódhat, ahogy figyelem, vidéken, ahol erős a lokálpatriotizmus, több esély van a sportsikerekre.

A sport szerkezetének átalakulása, a támogatás rendszerének megváltozása, ha úgy tetszik, az állam látványos visszavonulása a sportfinanszírozásból megszüntette Budapest túlsúlyát. Nagy Lászlóval szólva – a vidék viszi át a sport értékeit a túlsó partra, ezen belül pedig főként az önkormányzatok.

Nehézség ugyanakkor, hogy a tőkeerős, támogatásra kész nagyvállalatok központjai a fővárosban vannak.

A kapcsolatteremtés valóban könnyebb Budapesten, ám nemrégiben éppen az önök lapjában nyilatkozta Erdei Tamás, az MKB elnöke, hogy a színvonal miatt szavaztak a veszprémi

kézilabdázókra és a soproni kosarasokra. Ha a nívó a fontos, nem lehet gond a fővárostól való távolság, arról nem is beszélve, hogy a nagy cégeknek, ha piacnyerésre törekszenek, vidéken kell körülnézniük.

Egy-egy nagyvállalat szabadon eldöntheti, hogy ad-e a pénzt a sportra, az államnak viszont kötelessége. A költségvetésben visszatérően két-háromtized százalék a sportra szánt összeg, ez nevetségesen kevés.

Kétségtelen, hogy egy fejlettebb európai országban ennek akár nyolcszorosa is lehet ez az összeg. A jelenlegi állami költségvetési főösszeg 14.3 milliárd forint, a Magyarországon sportra fordított összeg körülbelül 10-15 százaléka. Célom, hogy a következő esztendőre legalább annyit kapjunk a költségvetésben, mint most, ami – lévén 2008 az olimpia éve – valójában növekedést jelent. Nincs mese, még inkább be kell vonni a magántőkét, és nem csupán a fejlesztésbe, hanem a működtetésbe is, az új létesítmények átadása után ugyanis gyakran kiderül: nincs pénz a működtetésre.

Vannak konkrét elképzelései is?

Természetesen. A Sportkórházban évek óta ott áll torzóként egy 2.5 milliárd forintért felhúzott épület, miközben korszerű kórházra és sporttudományos háttérre égetően nagy szükség lenne. A komplex gyógyító munka mellett egy helyre kell koncentrálni a sportegészségügy minden tényezőjét. Kolonics György halála szomorú aktualitást ad ennek. Aztán… A Körcsarnok kiváltására a lehető leggyorsabban munkacsarnok épül a Fehér úton. Ugyanott helye lenne egy harmincezres futballstadionnak is. A Puskásstadionnal és környékével, más néven a leendő Budapesti Olimpiai Központtal csak hosszabb távon lehet mit kezdeni. Itt a magántőkének lesz meghatározó szerepe.

A pénzhiány mellett az is gond, hogy a sportban dolgozók többsége csak költeni tud, gazdálkodni nem.

Régi történet. Legyek önálló, azt csinálhassak, amit akarok, ne szóljanak bele semmibe, de adjanak rá pénzt. Ez persze nem csupán a sport jellemzője. Ehhez jön, hogy a jóindulatúan szépített statisztikák mögött egyre kevesebben sportolnak. A megoldáshoz utat mutathat a Nemzeti Sportstratégia, a rövid távú cselekvési program. Itt lehetne a legkönynyebben előrelépni.

Mire gondol?

Elsősorban a személyes példára. Amelyik munkahelynek sportos a főnöke, ott a beosztottak is szívesebben mozognak. Ahol a családfő futni jár reggelente, a gyerekek is kedvet kapnak a mozgáshoz. Azt szoktam mondani, a gyereket csak addig lehet szavakkal nevelni, amíg keresztben elfér az ágyon, utána az marad meg benne, amit lát, tapasztal. Figyelje meg, a szülők, a pedagógusok, de a politikusok is megszabják a rájuk bízottak feladatát, de nem azzal, hogy „Tedd úgy, ahogy én…!”, hanem többnyire utasításokkal.

Alighogy – hadd mondjam így – sportminiszter lett, máris olimpián képviselheti a magyar sportot.

Meggyőződésem, hogy Peking minden tekintetben többet ad majd, mint a korábbi játékok. A „legek” olimpiája előtt állunk. Sok lesz a váratlan eredmény, a mi helyezéseink is más hangsúlyt kapnak majd.

Ezt hogy érti?

Nem becsülöm le a hőskort, az 1952, 1956 vagy a hatvanas évek olimpiai sikereit, de egy pekingi hatodik, nyolcadik vagy akár tizedik hely a résztvevők száma és a színvonal miatt legalább annyit ér, mint egykoron az érem.

És nekünk, magyaroknak hol lesz a helyünk a világban, ismerve a nem éppen rózsás hátteret?

Ha három aranyat szerzünk, az sem kétségbeejtő, de azon sem csodálkoznék, ha tizenhármat nyernénk, mert nüanszok döntenek majd mindenütt. Mi ott lehetünk nagyok, ahol a lélek, az ész, az akarat, az elszántság fontosabb, mint az, hogy ki honnan jött, milyen a gazdasági, tudományos háttere. Ilyen a kajak-kenu, a vívás, a cselgáncs, a birkózás vagy, hogy a saját házam tájáról se feledkezzem meg, az öttusa. Kifejezetten örülök annak, hogy Leila lányom két évvel ezelőtt a triatlonról erre a sportágra tért át. Kétségtelen, az eredmény a legfontosabb, ám a hozzá vezető utat a dráma állomásai teszik a külvilág számára különlegessé. Minél több a stáció, minél több a szereplő, annál bizonytalanabb a végkimenetel, annál érdekfeszítőbb a küzdelem. És ez nem csak a sportra igaz – a politikára is…