Az álmélkodás bajnokai

Kezdjük a hivatalos verzióval. A kormányszóvivői tájékoztató olimpiai gyorsértékelése szerint a tanulságok megállapításánál figyelembe kell venni, hogy „felgyorsult a világ sportjának átrendeződése, markáns erőközpontok jöttek létre, az eredményekben minden eddiginél nagyobb szerepet játszik egy-egy ország gazdasági ereje s a népesség nagysága”.

Cáfolhatatlan megállapítások, ám okosabbak nem leszünk tőlük. Egyetlen új tétele sincs az értékekésnek, ha április vagy május 8-án este 8 órakor vezetik elénk őket, akkor is rábólintunk. Sőt. A Pekingre való készülődés félidejében sem volt más a helyzet. Magyarán: az értékelés tényeit figyelembe lehetett volna venni a felkészülés során. Persze, ha sor kerül rá, a lényeg akkor sem változik. Nem a XXIX. nyári játékok éremtermése (3 arany, 5 ezüst, 2 bronz) minősíti a sport magyarországi helyzetét.

Elment mellettünk a világ, s nem az elmúlt négy esztendőben tette. Akkor kezdte, amikor még – maradva az állami véleménynél – az átrendeződésről szólva velünk (is) példálóztak, részei voltunk az „erőközpontnak”, olyannyira, hogy a gazdasági erő és a népesség száma nem osztott, nem szorzott.

Más volt a világ, kétségtelen, a sportban kizárólag a politikai marketing vitte a pálmát, a világot két részre osztották mindenütt, mindenben: mi és ők. És persze rendre a „mi” fölényét igyekeztek bizonyítani a nemzetek – mindkét oldalon. A vetélkedés kiemelt területe volt a sport, hiszen lételeme a végeredmény, fehéren-feketén kiderül, ki az első.

A játékok alatt önök lesznek Magyarország...

A második világháború utáni béketárgyalások idején vesztes országhoz illően nyilatkozott dr. Mező Ferenc, miniszteri tanácsos (szellemi olimpiát nyert 1928-ban): „Most, amikor Párizsban talán meghúzzák fölöttünk a lélekharangot… Míg gyászéneket hoz felénk a párizsi szél: ugyanakkor elindul tizenkét atlétánk Oslo, hét kerékpárosunk Zürich felé. Ők lesznek, úgy látszik, a jövő magyar diplomatái.”

Nem sokkal később már az erő (másként: sportsikerek) pozíciójából nyilatkozhatott a politika. A londoni olimpián (1948: 10 arany, 5 ezüst, 13 bronz) Rákosi Mátyás szerint „a sportolók a magyar demokrácia öntudatos képviselői is voltak”. Helsinki (1952: 16 arany, 10 ezüst, 16 bronz) előtt a pártvezetőség már követelte, hogy túl kell szárnyalni Londont, az olimpiai bajnokok pedig levelet küldtek – Rákosi Mátyásnak. „…és Rákosi elvtársra gondoltam, hogy biztosan örömet szereztem neki is” – írja tornász olimpiai bajnok honfitársunk, aki nem felejti el megemlíteni azt sem, hogy „milyen szép is, boldog is a mi ifjúságunk élete, érezheti szüntelenül a nép szeretetét és gondoskodását”.

A példák, a történetek sorolhatók, de érkezzünk vissza a jelenbe. Érdemes idézni a Peking előtti tatai csapatgyűlésről készült beszámolóból: „A játékok alatt »Önök lesznek Magyarország« – jelentette ki Gyurcsány Ferenc, kiemelve, hogy bármennyire nehéz, tovább kell menni, mert az ország éhezik a sikerre. »Erre a két hétre el fognak tűnni a hírek, egy nagy hír lesz, az olimpiai szereplés. Amilyenek önök lesznek, olyannak látnak majd minket. Akik itthon maradnak, önökben fogják meglátni magukat«. Jelezte, soha annyi pénz, mint most, nem állt még rendelkezésre a közvetlen olimpiai felkészülésre, majd hozzátette, ezért persze nem jár köszönet. »Hajrá, Magyarország, hajrá, magyar csapat!« – zárta beszédét a miniszterelnök.”

A politikai marketing tehát ma is uralja a sportot mifelénk, miközben a nálunk eredményesebb országokban már réges-rég (1960, Róma: az első tévés olimpia óta) a piaci marketing, az üzleti szempontok a fontosak. Mert eredményesek. Legyen elegendő annyi, hogy hosszú távra terveznek, befektetnek a sport náluk népszerű, látványos ágaiba, tudva, hogy a megtérüléséhez idő kell.

A pénz nem öttusázik, nem lő kapura, nem vív

Ehhez képest nálunk még a hetvenes-nyolcvanas években is az volt az uralkodó nézet, hogy a csapatjátékokat jobb elfelejteni, mert drágák, viszik pénzt, és csak egy olimpiai arany jár a győzelemért. A piaci marketingre építő országokban viszont azon voltak, hogy a „csapat” nyerjen, mert közönség, érdeklődés, reklámérték áll mögötte. Nálunk egyébként azok a sportágak sem kaptak meg minden támogatást, amelyeknek a vonzereje abban rejlett, hogy kevesen űzik a világon, így könnyebb megszerezni bennük az olimpiai aranyat.

Megjegyzendő, az ötvenes évek sikereinél még nem hiányzott a befektetés, igaz, korábbról való, mint a népi demokrácia – a Helsinkiben sikeres magyarok többsége a világháború előtt a KISOK- vagy a leventemozgalom keretein belül szerette meg a mozgást, a lényeg: szervezett háttér (és szaktudás) segítette őket ahhoz, hogy kifussák a legjobb formájukat.

A Pekingben kudarcot valló magyarok az első helyen visszatérően a pénzhiányt jelölték meg vesszőfutásuk okának. Miközben leszögezzük, hogy – az Athéntől Pekingig tartó időszakot nézve is – minimáltámogatásért cserébe várt el a lehető legtöbbet az ország vezetősége, meg kell jegyeznünk, hogy a pénz nem öttusázik, nem lő kapura, nem vív. Mint ahogy az is ide tartozik, hogy a magyar sportvezetők gazdálkodási ismeretei jó esetben addig terjednek, hogy ne költsenek többet, mint amennyijük van. Miközben oly büszke minden sportág az önállóságára, elvárja, hogy ellenszolgáltatás nélkül jöjjön a pénzt (talán azt sem tudva, mi a különbség a mecénás és a szponzor között), de utána aztán senki ne szóljon bele, mire költik, elvégre – önállóság van! A rendszerváltás elmaradt a sportban, de ez nem politika: a kontraszelekció, a vezetők alkalmatlansága ugyanis független a politikai berendezkedéstől, a mozgalmaktól, a pártprogramoktól.

Legalább akkora hagyomány nálunk, mint a kokárda március 15-én.

Az olimpia napjaiban az is kiderült, hogy a sport pontosan nyomon követi a nálunk honos közéleti szokásokat. Az arany nélküli majd’ két hétben minden nyilatkozó tudta, mi az oka a sikertelenségnek, hogy aztán a hajrá három csodás aranya láttán igyekezzen gyorsan enyhíteni korábbi kitételein. Hogy a jeles mindentudók miért nem, mondjuk, két évvel a játékok előtt voltak okosak és verték az asztalt, annak ugyanaz az oka, amiért egyik pillanatról a másikra megszólaltak: nálunk nem élni – túlélni kell.

Sokan meglepődtek, hogy az ellenfelek is készültek

Az idézett gyorsértékelés szerint a pekingi magyar szereplés valós, de nem kudarc – íme, a legújabb gyöngyszem a politikai marketing háza tájáról. Mert ugyebár, ha valaki a sportban esélyes és sikert ígér, majd az esélyeit nem váltja valóra, az bizony kudarc a javából. Akármilyen a valóság.

Talán nem véletlen, hogy a legtartalmasabb vélemény kívülállótól, sportpszichológustól származik. E szerint több magyar olimpikon elszámította magát: „Kevesebb nagy ellenfélre számítottak, és nagyon meglepődtek, amikor olyanok kerültek eléjük, akik eddig mögöttük voltak” – így Lénárt Ágota.

Egyetértünk.

Ha az álmélkodás olimpiai szám lenne, nem volna vitás, hogy sportnagyhatalom vagyunk-e.

Így viszont…

Következik: Akik túlteljesítettek