Egy lépés Dél-Afrika felé

„Hozzánk nem jut el a negatív kritika, nem halljuk, hogy a szakemberek, esetleg szurkolók eleve leírnak bennünket, és esélytelennek titulálnak a vbselejtezőkön. Mi csak edzünk és készülünk. Készülünk arra, hogy szombaton legyőzzük a dánokat...”

Hajnal Tamás mondta ezt péntek este nyolc óra tájban. A teste csupa víz volt, az arcán izzadságcseppek csurogtak. A szemében viszont valami megmagyarázhatatlan, huncut mosoly bujkált. Akkor sem jött zavarba, mi több, még bosszús sem lett, amikor szembesítettük azokkal a véleményekkel, amelyek, abszolút realistán, leginkább a csoport negyedik helyére sorolják válogatottunkat, esélyt sem adva a továbbjutásra.

Hajnal Tamás csak mosolygott rajta.

Ám ebben a mosolyban nem volt semmi fellengzősség, egyszerűen az látszott rajta, hogy olyan közösség tagja lehet, amelyhez most valóban jó tartozni. Ezt a közösséget magyar válogatottnak hívják, és ha nem is lesz világverő csapatunk, annak mindenesetre örülhetünk, hogy a fiúk – ahogy ilyenkor mondani szokás – összekovácsolódtak. Másról sem beszélnek, mint arról, hogy egymásért is küzdenek majd szombaton, és persze nemcsak most, a dánok ellen, hanem mindig ahogyan a címeres mez viselőjéhez illik.

A magyar válogatott tagjai egyébként péntek este fél hét körül sétáltak ki a csendes, ám zajos sikerek emlékét őrző Puskás Ferenc Stadionba. A gyep kintről hibátlannak tűnt, éppen olyannak, amilyen egy számunkra sorsdöntő világbajnoki selejtezőn dukál. A játékosok nagyjából egy órát tréningeztek, volt abban minden, rövidtávú futás, megannyi gimnasztika, nyújtás, aztán persze kétérintős iramjáték, majd szárnyjáték, beadások jobbról, balról és persze tüzelés középről – minden irányból.

Mert itthon győzelemre kell játszani, ezt még azok sem vitathatják, akik eleve legyintenek a magyar válogatott esélyeire. De tudják ezt a futballisták is.

„Rengeteget dolgoztunk, és nyugodtan írja le, mindent megtettünk azért, hogy szombaton győzzünk – folytatta Hajnal Tamás. – Ez a magyar válogatott igenis erős csapat, vegyük csak sorra, hol játszanak a tagjai. Persze tudom én, hogy ilyenkor mindig a fejünkhöz vágják, hogy a többség csak epizódszerepeket kap, de már ez sem igaz. Erwin Koeman remek pedagógus, és kijelenthetem a többiek nevében is, hogy szeretünk vele dolgozni. Ő is záloga lehet esetleges sikereinknek, én pedig hiszem, hogy szombat este mi győzünk...”

Eközben a játékosok többségét már megállították a sajtó munkatársai, a fiúk mondták a magukét, kishitűségnek, ijedtségnek nyomát sem lehetett látni rajtuk. Dárdai Pál például kijelentette: „Azzal is elégedett lennék, ha szerda este már két pontunk lenne, ami azt jelentené, hogy döntetlent játszottunk a dánok és a svédek ellen. Megkockáztatom, lehet ebből négy pont is. S hogy ki játszik? Van három védekező középpályás, amelyből kettő szerepet kap, aki pedig kimarad, annak kötelessége szurkolni a kispadon, és persze ha beállítják, megszakadnia a győzelemért. Egymásért is futballozunk, s persze a címeres mezért. Emlékezetes meccs lesz, abban biztos vagyok...”

Ekkor már csak néhányan maradtak kint, a zöld gyepen, Gera Zoltán beszélgetett Erwin Koemannal s Huszti Szabolccsal, heves gesztusaikban benne volt minden, a meccs előtti egészséges vizsgadrukk, a világbajnoki selejtezőket megelőző kellő feszültség. Az biztos, hogy ezt a csapatot, legyen bármi is az eredmény, szombat este a Puskás Ferenc Stadionban nem rettenti meg semmi. Sikerült kizárniuk a külvilágot, talán a gödi edzőtábor jó levegője tette, talán az összetartó erő, amely jellemzi ezt a játékoskeretet, mindenesetre jókedvű magyar futballisták sétáltak be a péntek esti utolsó gyakorlásról az ekkor még csendes Puskás Ferenc Stadionban.

Szombaton lesz itt hangrobbanás, már ami a lelátót illeti. A többi onnantól kezdve már valóban csak a bizakodó játékosokon múlik.

Egy lépést kell megtenniük. Talán éppen a legnehezebbet

– Dél-Afrika tőlünk nagyon messze van...