Huszonkét esztendős a kudarckalendárium

„Mi nem haragszunk!”

A Népstadion egyik szektorában jelent meg a hatalmas transzparens, amelynek az volt az üzenete, hogy a magyar szurkolótábor egy része megbocsátott Mexikóért. A szóban forgó felirat néhány hónappal az 1986-os világbajnokság után készült, amikor is a mélyponton lévő labdarúgásunk megpróbált új életet kezdeni. Akkor Hollandia győzött 1–0-ra a Népstadionban Eb-selejtezőn, szövetségi kapitányunkat pedig Komora Imrének hívták. Elkeseredett hangulat és ellenséges légkör vette körül a sportágat, s nemcsak azon a hollandok elleni nyitó mecscsen, hanem még évek múltán is. Nem csoda: a sorozatos kapitányváltások sem segítettek, a kudarc olyan hűséges társa lett a magyar futballnak, mint Sancho Panza Don Quijoténak. Miután a következő Európa-bajnokságra sem sikerült kvalifikálnia magát a nemzeti csapatnak, a közvélemény rendkívül visszafogott hangulatban várta az 1990-es világbajnokság selejtezőit. Pedig a kapitány – ahogyan 1986-ban Mexikóban – ismét Mezey György volt. Hiába győztünk a rajton Budapesten 1–0-ra Észak-Írország ellen, a következő találkozón, Máltán (már akkor is Málta…) kudarcot jelentő 2–2-es döntetlent ért el a magyar csapat, Mezey György pedig – akárcsak Mexikó után – lemondott. Válogatottunk Spanyolország és Írország mögött a csoport harmadik helyét szerezte meg.

Sajnos még volt lejjebb is: az 1994-es selejtezősorozat kezdődött a legnagyobb kudarccal.

Szegény, szegény Jenei Imre! Alig hitt a szemének a nemzeti együttes kispadján, amikor Izland 1992. június 3-án a Népstadionban győzött 2–1re. Pedig nem volt az rossz magyar csapat, legalábbis a Kiprich József, Kovács Kálmán csatársornál aligha lehetett erősebbet összeállítani. Abban a sorozatban Görögország, Oroszország és Izland mögött negyedikek lettünk. Egyre lejjebb és lejjebb.

Ezután valóságos csodának számított, ami az 1998-as selejtezősorozatban történt: továbbjutottunk!

Igaz, csoportmásodikként, a norvégok mögött, megelőzve Finnországot, Svájcot és Azerbajdzsánt. Csank János kapitány vezette válogatottunk így játszhatott pótselejtezőt Jugoszláviával. A vége szörnyűség lett: 1–7 Budapesten, 0–5 Belgrádban… Ekkoriban már egyre több cikk jelent meg a magyar futball válságáról, a sportág egyre kilátástalanabb helyzetéről, a pénztelenségről és klubcsapataink kudarcairól. Innentől kezdve még inkább lehetetlen vállalkozásnak tűnt a továbbjutás: egyre hátrébb kerültünk a besorolásnál, s egyre több nehéz ellenfél jutott a Bicskei Bertalan vezette s alaposan átalakított nemzeti csapatnak, mint például a 2002-es sorozatban, amikor megtudtuk, hogy Olaszország, Románia, Grúzia és Litvánia lesz az ellenfelünk. Mindenki elkönyvelte a harmadik helyet. Tévedés volt az is, még a grúzok is megelőzték a válogatottat, így szégyenszemre csoportnegyedikek lettünk.

Mint ahogyan aztán a soros Eb-selejtezősorozat, amelyben pedig megvolt az esély, ám a Gellei Imre irányította együttes a pótselejtezőt érő helyezést jelentő meccsen 3–1-re kikapott Lettországtól (a lettek végül eljutottak Portugáliába).

A legutóbbi nekirugaszkodás már-már egészen friss emlék: a német világsztár, Lothar Matthäus vezetésével vágtak neki a nagy kalandnak a magyarok, és ha lehet, még inkább kilátástalanabb helyzetben. Horvátország, Svédország, Bulgária, de még Izland is erősebbnek tűnt. Nemzeti csapatunk végül csoportnegyedikként zárta a sorozatot, majd – hogy tele legyen a keserű pohár – a legutóbbi Ebselejtezősorozatban Várhidi Péter irányításával hatodik lett…

Mexikó óta huszonkét év telt el – megannyi elbukott vb- és Eb-selejtezővel.

A szakemberek azt mondják klubszinten esélyünk sincs a felzárkózásra, ám a válogatottal kapcsolatban még mindig sokan állítják, az évek óta külföldön játszó légiósaink miatt még a csodákban is bízhatunk. Tény, Erwin Koeman jelenlegi válogatottja talán a legerősebb nemzeti csapat lehet (hangsúlyozzuk: lehet!) az 1986-os világbajnokság óta, mégpedig azért, mert játékosaink valóban erős bajnokságokban futballoznak és edződnek hétről hétre.

Már persze ha egyáltalán szerephez jutnak.

„Mi nem haragszunk!”

A huszonkét évvel ezelőtti transzparens sajnos ma is aktuális.

A magyar szurkoló mást sem tesz, mint megbocsátja a soros kudarcokat…