Nekik nyolc, avagy a döglött hal szaga

Két nappal a szerbek legyőzése után (tehát 2007. szeptember 14-én), amikor minden szépnek és jónak tűnt, a Magyar Labdarúgó-szövetség elérkezettnek látta az időt, hogy visszavágjon a Nemzeti Sportnak. Miután bátorkodtunk arról beszámolni, hogy az U21-es válogatottat gyakorlatilag semmibe veszi az MLSZ, a „Tényleg mostohagyerekek lennének?” című opuszban megkaptuk a magunkét. Igaz, a cikket aláíró „A szerk.” az égvilágon nem cáfolt meg semmit abból, amit írtunk (lásd még: miközben a többi korosztályos csapat edzőtáboroztatására és nemzetközi tornán történő részvételére volt pénz, az akkor még Róth Antal vezette együttes számára még a hazai összetartásokra sem futotta; a győzelmeket követően Kisteleki István – vagy valamelyik beosztottja – nemhogy személyesen, még telefonon sem méltatta arra a társaságot, hogy gratuláljon…), csupán az derült ki, hogy Bicskei Bertalan és Dunai Antal „…mind a hétköznapokon, mind a mérkőzések előtt, alatt és után, tehát az ünnepnapokon is maximálisan a szívén viseli a csapat s azon belül a szakvezetők, az ifjú tehetségek sorsát”.

Ezen sorokat olvasva ugyan kicsit émelygett a gyomrunk, végül nem volt szükség vödörre… Róth Antal év végi menesztése szintúgy hányingert keltő húzás volt. Hivatalosan persze volt alap az eltávolítására, hiszen szerződése december végén lejárt, csak éppen arra sem tartották érdemesnek, hogy közöljék vele: ne is reménykedjen a hosszabbításban. Hiú ábrándnak bizonyult az is, hogy hat év után legalább felhívják, és szóban megköszönik munkáját – az illetékesek vagy a percdíjat tartották magasnak, vagy a neveltetésük hibádzik. Február végére azért sikerült megtalálni az utódot: az elnökség addig-addig tárgyalt, amíg az U19-es gárda trénerét, Sisa Tibort meg nem bízta – azzal, hogy a március 26-i, horvátországi barátságos találkozón leüljön a két esztendővel idősebbek kispadjára. A csáktornyai vereséget (noha a 82. percben még 1–1 volt az állás, a vége 3–1 lett) követően újabb szakvezető után nézett a nyilvánvalóan az U21-es válogatottal kelő és fekvő vezérkar, és a hátralevő két Eb-selejtezőre rá is ruházta a feladatot az időközben a szövetségi kapitányból az olimpiai együttes edzőjévé lefokozott Várhidi Péterre.

A már többször megalázó helyzetbe hozott tréner a San Marino elleni 5–0-s sikerrel mutatkozott be a csapat élén, hogy aztán a vasárnapi „nyolcas” jelentse a búcsúját – a félreértések elkerülése végett: nem az MLSZből távozott, csak az U21-es gárdától. A szerbiai csapást követően meglehetősen szerencsétlen nyilatkozatot tett a szakember, aki a bírót és a hőséget hibáztatta a kapott gólokért – ez legalább akkora kudarc volt a részéről, mint maga a 0–8. Más kérdés, hogy különösebben sem a gyerekes kifogás, sem pedig a fiaskó nem verte ki a biztosítékot: mindkettőhöz hozzá vagyunk szokva.

Amint az a világhálón keringő felvételekből kiderül, Pintér Ádám 27. percben történt kiállítása és a házigazdák számára megítélt büntető jogtalan volt, ám sokszor láttunk már olyat, hogy a hátrányba kerülő csapat nem zuhan össze a téves játékvezetői ítélet miatt. És akkor még finoman fogalmaztunk. Mert ha nem kertelünk, a konklúzió így szól: szégyen, hogy ezek a játékosok válogatott labdarúgóknak mondhatják magukat (ráadásul négyen – Feczesin Róbert, Filkor Attila, Vass Ádám és Zsidai László – már a felnőttegyüttesben is szóhoz jutottak), még belegondolni is rossz, hogy az Omladinszki-stadionban pályára lépők jelentik a magyar futball jövőjét. Annyi azért talán elvárható lett volna tőlük, hogy legalább egy kapura lövést összehozzanak a belgrádi kilencven perc alatt, de fájdalom, a nagy melegben erre nem maradt energiájuk.

Jegyezzük meg: hiba lenne rajtuk elverni a port, hiszen egyrészt nem ők tehetnek arról, hogy a jelek szerint náluk csak rosszabb játékosok vannak idehaza, másrészt köztudott: fejétől bűzlik a hal.

Habár a büdös hal elsősorban arról ismerszik meg, hogy már nem vergődik.

Döglött.