A premizálás kárvallottja

Vajda Attila szót kért. Nem szokása. Általában teszi a dolgát. Korán kel, vízre bocsátja a kenuját, lehúzza a napi ki tudja, hány kilométerét, télvíz idején fut a sárban, kondizik, és a medencés edzéseket sem lógja el. Nem szokása ez sem. Peking óta mind többen tudjuk ezt országszerte, amióta Vajda Attila megszerezte a magyar csapat első és egyetlen egyéni olimpiai aranyát. Meglehet, talán túl korán tette (az olimpiai záróünnepség előtt két nappal hogy vártuk, vágytuk már ezt a sikert), hiszen amikor az állami prémiumokról és azok kiegészítéséről esett szó, az ő neve, az ő sikere mintha feledésbe merült volna. Míg az aranyérmesek közül a vízilabdások és a Kovács Katalin, Janics Natasa páros, valamint a bronzérmes Kozmann György, Kiss Tamás kettős is pluszpénzekhez jutott, Vajda esetében szóba sem került a kiegészítés. Úgy hírlik, a törvény korlátozza a lehetőséget. Vagyis a pekingi győzelemért (most már tudjuk, akár egyéni, akár csapat) húszmillió jár – se több, se kevesebb. Vajda Attila tehát szót kért. S bár vannak, akik már most megbélyegezték, állítja: nem a pénzéhség beszél belőle. Egyszerűen nem érti az elveket, nem látja át, mi alapján döntenek, miért van az, hogy ebben a helyzetben vannak „egyenlők és egyenlőbbek”. A politikai játszmák színterén ezt már megszokhattuk. A sportban még kissé furcsa. Igaz, tudjuk jól, a döntéshozókat a jó szándék és a lelkesedés vezérelte (kérdés: tíz magyar arany esetén mit és hogyan osztottak volna fel pluszjutalomként), jelen helyzet szerint a premizálásnak is lehetnek kárvallottjai. Vajda Attila úgy érzi, jelenleg „leértékelt” aranyérem büszke tulajdonosa. S ugyan most szót kért, tisztában van vele, történjék bármi, néhány hét, hónap vagy egy év múlva senki sem beszél a sérelméről. Mert ilyen országban élünk. Mi pedig csak bízni tudunk abban, hogy ilyen országban is képesek leszünk megőrizni értékeinket…