Moszkvai mesék

Nagy szó volt: 1992-ben a PVSK Co-Order megnyerte a női bajnokságot. Addig sohasem végzett az élen az első osztályban vidéki együttes. Aztán a következő szezonban a Pécset is elérte a frissen csúcsra jutott, ám kellő anyagi hátteret nélkülöző együtteseket fenyegető katasztrófa: a BEK- (az Euroliga elődje), a bajnoki és a Magyar Kupa-szereplés felőrölte a csapat erejét: elfogytak a játékosok, s a Lauber Dezső Sportcsarnokban a már akkor is lelkes közönség felállva tapsolta meg a „serdülő C” által a kontinens akkori sztárcsapata, az olasz Como ellen „kiharcolt” csaknem százpontos vereséget. A PVSK sem a Magyar Kupában, sem címvédőként a bajnokságban nem jutott a legjobb négy közé, Vertetics István edző bedobta a törülközőt.

Csak három könyv fér bele a csomagba

Az 1993–1994-es idénynek egy 26 éves edzővel, Rátgéber Lászlóval vágott neki az első magyar vidéki bajnokcsapat. „Kivel!?” – tették fel a kérdést a klub játékosai és a kosárlabdában jártasak egyaránt. A Vajdaságból érkező tréner a barcelonai olimpiára kijutó, de ott az embargó miatt el nem induló, éremesélyes(!) jugoszláv női válogatott másodedzőjeként dolgozott.

(„Úgy volt, hogy már szombaton elutazunk a családdal Moszkvába. De ha munkaügyben igénylik, a vízumok megszerzése nem halad olyan jó ütemben, mintha turistavízumot váltottunk volna. Ezért csak hétfő este utazunk. Nyertem még egy szabadnapot, de ez csak arra jó, hogy újra kiderül, legalább két-három pluszcsomagunk lesz, hiába pakoltuk össze gyakorlatilag az egész házat. A legnagyobb baj, hogy könyveket nem tudok magammal vinni, összesen három fér a csomagokba. Megint visszatértem kedvencemhez, Dosztojevszkijhez, a Bűn és bűnhődés nélkül nem kelnék útra” – ígyRátgéber László a moszkvai utazás előtt.)

Pécsen már az első találkozókon kiderült, karizmatikus egyéniség került a csapat élére, akinek egyetlen megnyilatkozása sem hagyja hidegen az embereket. A szurkolók tűzbe mentek érte, istenként tisztelték, a csapatot pedig Rátgéber-egyetemre keresztelték. A telt házas csarnokban azonban óriási csalódás érte a csupán a győzelem fogalmát ismerő szakvezetőt: az általa vezetett leánysereglet a bajnoki elődöntő mindenről határozó ötödik összecsapásán hazai pályán elbukott a Diósgyőrrel szemben. „Halott ember vagyok!” – mondta akkor a Xavér étteremben rendezett vacsorán.

(„Moszkvában talán én leszek a női kosárlabda legjobban fizetett edzője. Nyilván a pénz sem volt mellékes, amikor elfogadtam a klubelnök, Sabtaj von Kalmanovics ajánlatát, de nem ez volt a döntő érv, hanem az, hogy úgy éreztem, most jött el az idő, amikor nincs értelme tovább Pécsen a szélmalomharcnak. Ráadásul Kalmanovics ajánlatát egyszer már visszautasítottam, s ilyen nem jön magától minden évben. Azt is tudom, hogy nem a legjobb időpontban veszem át a csapatot, hiszen tavaly és tavalyelőtt is megnyerte az Euroligát és az orosz bajnokságot is. Van egy ősrégi belgrádi mondás: akit még nem rúgtak ki sehonnan, nem is igazi edző. Igyekeznem kell, hogy ott se legyek az!”)

Rátgéber és a Pécs első közös bajnoki címére nem kellett sokáig várni. A Baranyában azóta szállóigévé vált „Itt a húsvét, itt a nyúl, Pécs–BSE három null!” – szlogenttöbb mint tízezren harsogták húsvéthétfő este a város központjában, a Széchenyi téren. Ott, ahová az edző hívta a szurkolókat közvetlenül a döntő aranyat hozó harmadik meccse után, még a Városmajorban készült, pezsgőtől mámoros tévéinterjúban.

(„Nem lesz könnyű az elején, s nem azért, mert minden kezdet nehéz. Hanem azért, mert játékosaim többsége az olimpia és a WNBA-idény miatt csak későn csatlakozik. De a tulajdonos, Sabtaj von Kalmanovics azt mondta, ezzel ne törődjek, nem számít, mi történik az idény elején. Tavaly is botladoztak, nekem minden feltétel adva van ahhoz, hogy csak a munkára koncentrálhassak. Hogy mi lesz, ha januárban sem áll össze minden? Nem rajtam múlik. Ha sikeres leszek, Moszkvában öregszem meg, ha nem leszek, akkor csak megöregszem. Más kérdés, hogy mi lesz, ha én magam gondolom úgy, hogy nem valósul meg, amit elterveztünk. Amikor aláírtam a szerződést, akkor is azt mondtam, az agyamat és a testemet megvehetik, de a lelkemet soha!”)

Tudni kell motiválni a sztárjátékosokat is

Újabb mérföldkő 1997 a Pécs és Rátgéber László életében: a Magyar Kupa Sopronban rendezett négyes döntőjében előbb a későbbi bajnok Ferencvárost, majd a Diósgyőrt legyőzve megnyerte a klub történetének első MK-trófeáját. Hogy aztán a következő esztendőben egy varázslatos mérkőzésén az akkorra már legnagyobb riválissá váló GYSEV elleni győzelmet követően ugyanott ünnepeljenek a pécsiek. Akkor hangzott el először Rátgébertől egy tévéinterjúban a „giling-galang, szól a harang” nóta refrénjének első sora, amelynek befejezését a tréner a szurkolóktól várta. Azóta is „határtalan a boldogság” a Mecsekalján, ha a csapat meccset játszik. Pécsen társadalmi eseménnyé értékelődött fel az együttes meccseire járni – s ebben nem hanyagolható el Rátgéber László szerepe.

(„Nagyon kíváncsian várom, milyen lesz Lauren Jacksonnak vagy Diana Taurasinak edzést tartani. Ők nyilván mindent tudnak a kosárlabdáról, és meg is nyertek mindent. Tudnom kell őket motiválni, és ha kell, változtatok a viselkedésemen. Hogy mi lesz akkor, ha esetleg egyikük megkérdezi: én olimpiai bajnok vagyok, én világbajnok vagyok, te mit nyertél? Akkor csak arra tudok hivatkozni, amennyi tapasztalatot összeszedtem az Euroligában, és egy futballhasonlattal reagálni: ha a Barcelona edzője vagy, akkor úgy kell viselkedned, mint a Barcelona edzőjének, ha a Kozármislenyé, akkor úgy. Tudom, hogy kinyitom az aranykaput minden értelemben, csak még nem tudom, merre forog a kulcs a zárban.”)

Tomcsi örült igazán a családból az utazásnak

A „Messina, Messina!” csatakiáltástól volt hangos 2001-ben a Lauber Dezső Sportcsarnok nézőtere. A pécsi lányok veretlenül masíroztak az Euroligában a szicíliai városban rendezett final fourba, ahol bronzérmet nyert a csapat, ahol a háromszoros győztes Bourges elleni elődöntőben megszeppentek a lányok. Még kétszer jutott a legjobb négy közé a Rátgéber vezette együttes, ám a bronz nem fényesedett.

(„Nemcsak az első csapat eredményeiért felelek, hanem az egész klub struktúráját fel kell építenem. A jelenlegi keretbe csak Szonja Petrovics került az én kérésemre, ám ő sajnos térdszalagszakadást szenvedett a szerbek Eb-selejtezőjén. A többiekkel is reális cél a címvédés a bajnokságban és az Euroligában, bár a többi orosz csapat feni a fogát ránk. A Jekatyerinburg például szerződtette Lisa Leslie-t, a CSZKA is rettenetesen erős, és régi soproni riválisom, moszkvai elődöm, Natalia Hejková is szeretne borsot törni az orrom alá a Dinamo Moszkva edzőjeként.”)

Az elmúlt két esztendőben a bajnokságban és a Magyar Kupában is „csupán” az ezüstök gyűltek. A Sopron hazai pályán is megfricskázta a Rátgéber-leányságot. Az Euroligában a csoportból továbbjutás is bravúrszámba ment. A gazdasági háttér enyhén szólva nem vetekedhet a moszkvaiakéval.

(„Attól nem félek, hogy én nem bírom. Remélem, a családom is jól fogja magát érezni. A feleségem, Magdi az egyesület gyerekcsapatánál fog edzősködni, a nagyobbik fiam, Lacika itthon magántanuló lesz, ott egy patinás angol nyelvű iskolába jár, a kisebbik, Tomcsi egy orosz nyelvű óvodába. Ő volt az egyetlen a családban, aki igazán örült, amikor megszületett a döntés, hogy tizenöt év után Pécsről Moszkvába költözünk. Megkérdezte, mivel megyünk, és amikor megtudta, hogy repülővel, nem győzött tapsikolni!”)