Ha van valaki, aki minden to vábbi nélkül megalapozottnak tartja a Barcelona döntőbe jutási esélyeit akár már a Bajnokok Ligája mostani kiírásában is, az Xavi Hernández.
A nagyszerű középpályás azóta hisz – ha úgy tetszik, kénytelen hinni – a 2006-os csoda megismétlődésében, hogy sérülés miatt kihagyni kényszerült ama csodálatos saintdenis-i estét, amelyen a Barca 2–1-re legyőzte az Arsenalt, és elhódította a BL-trófeát. Xavi az idén Európa-bajnoki aranyéremmel és az Eb-döntő legjobb játékosát megillető plakettel vigasztalódott, de a sors ezzel korántsem rendezte „tartozását”. A játékos ugyanis vallja: a Bajnokok Ligája semmihez sem hasonlítható terep.
„Hiszek abban, hogy egyszer összejön az ismétlés, jóllehet tudom, nem lesz könnyű, mert ennél nagyobb kihívást támasztó futballtorna nincs – fogalmazott az európai centenáriuma révén a középpontba kerülő játékmester. – Minden futballista részt akar venni benne, ebből következően nagyon erős a mezőny, a legkisebb hiba is megbosszulja magát. Aki itt érvényesülni akar, annak nemcsak testben, hanem lélekben is kikezdhetetlennek kell lennie.”
Xavi nagyjából tíz esztendővel ezelőtt, az Old Trafford egy szép gólzáporos estéjén (3–3) debütált az európai porondon, mindazonáltal az első évad nem volt sikertörténet, a katalán klub a csoportból sem jutott tovább, nemhogy – az alig titkolt álmot megvalósítva – elvitorlázott volna a saját stadionjában megrendezett fináléig. Időközben Xavi a 29. életévébe lépett, számlálóján lepergett 99 európai kupamérkőzés (ebbe beleszámít a BL révén kiharcolt klub-vb-s fellépés is), és ő lett a Barca európai meccsrekordere, megelőzve az összes klubtörténeti ikont, köztük a 664 találkozójával abszolút szereplési rekorder Miguelit, a hetvenes évek kemény hátvédjét.
„Akkoriban még jóval kevesebb mérkőzést játszottak az európai színpadon, úgyhogy ez az összehasonlítás nem reális – szerénykedett a szimpatikus futballista, aki az említett 2005ös térdszalagszakadás ellenére szerencsésnek vallja magát. – Többé-kevésbé elkerültek a sérülések, minden edzőm bizalmat szavazott nekem, és eleve óriási dolog, hogy megadatott ebben a nagyszerű klubban futballoznom.”
Az ilyen „nagyszerű klubok” holdudvara persze amilyen csodálnivaló, annyira türelmetlen is. Nehezen emésztené meg például, ha Ukrajnában nem három ponttal értékelhető produkcióval állna elő az utazó különítmény. Hogy mit mond erre az ünnepelt?
„Tudjuk, hogy nem veszíthetünk. Hogy nyernünk kell…”