Melléfogás nélkül

Nagy úr lehet a torna az életében, hiszen még az állatorvoslást is a háttérbe szorította miatta.Nagy úr lehet a torna az életében, hiszen még az állatorvoslást is a háttérbe szorította miatta.

Ez így nem igaz. A rendelőm egyik részét eladtam, a másikat bérbe adtam, a társaim ügyesek, a szakma nem szenved hiányt. Huszonhárom éve szereztem diplomát, a munka egyre időigényesebb, egyre többet és többet kellene a rendelőben lennem, már nincs rá energiám. Rászánok egy-két évet a magyar tornára, hátha alelnökként szerepem lehet abban, hogy újra lesz háttere nálunk a sportágnak, olyan rendszer épül ki, amely klasszisokat szül.

Annak idején arra volt büszke, hogy az állatorvosnak fognia kell a gyógyítás egészét – ha kell sebész, ha kell belgyógyász, ha kell urológus és így tovább.

Mára ez is megváltozott, a specializálódás általános, a rendelőm remekül felszerelt, egy-egy bonyolultabb esethez a legjobbakat hívhatom el.

Sokan mondják, hogy az állatok hálásabb betegek, mint az ember.

Ezt az mondja, akinek elege van az emberekből. Kétségtelen, az állat őszinte, ugyanakkor nem tudja, hogy jót akarsz neki, a hála pedig… Örül, hogy megszabadult a kínjaitól, ennyi az egész, ami persze némi jóindulattal hálának is felfogható.

Egyszer azt nyilatkozta, a sportnak köszönheti, hogy igényes lett önmagával szemben. Ha nem kezd el tornázni, lehet, hogy elkallódik, kisiklik az élete.

A kilencedik kerületben nőttem föl, a Nagyvárad térhez közel laktunk, éltem a gyerekek akkori életét, a tanulásnál sokszor fontosabb volt, hogy focizzunk, lábtengózzunk, bandákba verődjünk, s időnként verekedjünk. Mérnök, orvos, katonatiszt került ki közülünk, nem biztos, hogy a sport nélkül odalett volna az életem, ugyanakkor az igaz, hogy már tízévesen tornázni kezdtem, s ez ráállított egy pályára, amelyről nem tértem le. Elsősorban Harmath József tanár úrnak köszönhetően.

Ő fedezte föl?

A testnevelő tanárunk volt az iskolában, a TF-en oktatott, akit csak tudott, megnyert a tornának. Én is fönnakadtam a hálóján, aztán jött Vígh László, s beindult a verkli.

Azaz…?

Jöttek az eredmények, tetszett a társaság, így ottragadtam a Fradiban.

Eszébe sem jutott, hogy abbahagyja? Elvégre Vígh tanár úrral dolgozni nem volt leányálom.

Nem is gondolhattam rá. Harmath tanár úr nagy hatással volt a szülőkre, az apámra is, ő pedig nem engedte volna, hogy abbahagyjam. Biztos emlékszik rá, akkoriban más volt a viszony a szülők és a gyerekek között, mint manapság. Létezett olyan, hogy atyai tekintély, mi több, még alapja is volt.

Vígh tanár úr sem ismert pardont.

Enyhén szólva nem. És ez – ma már tisztán látom – így volt jól. Sokat beszélgettünk, úgy vagyok vele, mint a diákok a rettegetten szigorú tanárukkal: felnőttként, szülőként döbbennek rá, hogy szinte mindenben igazuk volt. Nagy kötés a miénk, ha van titka, csak az lehet, hogy egymáson nőttünk föl, egymást neveltük föl, egymás nélkül nem mentünk volna semmire sem. Tízéves voltam, amikor hozzá kerültem, ő akkor huszonkettő. Ma azt mondja, hogy rengeteg marhaságot csinált edzőként, tulajdonképpen kísérletezett velünk, például a ciklikus sportágakból is átvett egyes elemeket. Én viszont úgy látom, hogy mindennek megvolt a maga helye. Olyan erős voltam, mint a vas, az átlagon felüli fizikumom pedig kellett ahhoz, hogy egyszer se rontsak világversenyen.

Meg persze a tehetség sem ártott…

Biztosan, de fontosabb volt nála a tűrőképességem. A testem és a lelkem elviselt minden terhet, szerintem ez volt a kulcsa a karrieremnek.

Hetvenháromban Európa-bajnok lett, s utána nem veszített nagy versenyen.

Mert Vígh tanár úr megelőzte a világot. Olyan elemeket talált ki, amilyenekről máshol még csak nem is álmodtak, és most nem feltétlenül a Magyar-vándorra vagy az orsóra gondolok, hanem például az egylábas figurákra, vagy arra, hogy mi haránt is dolgoztunk a szeren. Én ezeket tanultam gyerekkorom óta, míg a többiek a hagyományos elemeket, márpedig a beidegződéseken szinte lehetetlen változtatni. Vígh azért is zseni, mert nem csupán a tanulás technológiáját találta ki, hanem az eszközeit is. Például lábtörlőket kötözött a lóra, fölötte kellett dolgoznom, aztán, amikor már jutottam valamire, egyenként kiszedegette őket, én pedig magasan a szer fölött jártam.

Még a pontozók sem tehettek semmit, pedig ők nagyon szeretik eldönteni a versenyt a tornászok helyett.

Ma már kevésbé, a szabályok több korlátot állítanak eléjük, mint az én időmben, amikor megesett például az is, hogy nagy ellenfelem, Alekszandr Gyityatyin gyakorlata 9.8-ról indult, mégis szemrebbenés nélkül adtak rá 9.9 pontot.

A volt szövetségi kapitány, Bordán Dezső azt állította, hogy már Münchenben is nyerhetett volna.

Hetvenkettőben ott voltam ugyan az olimpián, de nem volt még meg sem a gyakorlatom, sem én nem voltam kész a győzelemre. Egy évvel az olimpia előtt kerültem be a végül nyolcadik helyen végző csapatba, kevés időm volt a felkészülésre. Ráadásul rontottam az előírtak és a szabadon választott során is, így nem lehet nyerni. Az viszont igaz, hogy lovon két tizeddel többet kaptam, mint Viktor Klimenko, a szer olimpiai bajnoka.

Önt még az sem zavarta meg, ha melléfogott. Mint Moszkvában…

Nem fogtam mellé, csak megcsúszott a kezem. Azonnal korrigáltam, de semmit sem észleltem az egészből, még tartáshibám sem volt, csak később, a felvételek láttán döbbentem rá, mi történt. Szerintem azért nem lett baj a dologból, mert nagyon erős voltam. Meg magabiztos, eszembe sem jutott, hogy hibázhatok. Gondolja csak el, egy-egy elemet több százszor is megcsináltunk egymás után az edzéseken.

Nem is izgult?

Dehogynem. Maradva Moszkvánál, a versenysúlyom hatvankét kiló volt, de az olimpiára befogyasztottam hatvan és félre. A szerenkénti döntőben a bemelegítés és a gyakorlat után ötvenkilenc kiló voltam.

Most pedig?

Hagyjuk… Maradjunk annyiban, hogy dolgozom a súlycsökkentésen. A finom ízek, egy-egy pohár jó bor sokat jelent nekem, de megoldom. Eddig mindig sikerült. Fura, hogy versenyzőként még abból csináltam sportot, hogy minél könnyebb legyek. Volt, hogy szendviccsel a kezemben ráálltam a mérlegre, láttam, hogy több vagyok a kelleténél, ezért egy-egy szelet sonkát vagy sajtot kivettem a zsemléből egészen addig, amíg nem azt mutatta a mérleg, amit akartam. Vagy… A moszkvai olimpia idején akkori menyasszonyommal, aki a Győri Balettban táncolt, azon versenyeztünk, melyikünk fenekén vékonyabb a bőr.

Vadászik még?

Nagyon ritkán.

Horgászat?

Az sem mindennapos már nálam. Pedig kellene mindkettő. A természet megnyugtat, nincs tömeg, nyugodt minden. Főként a zajt nem bírom, ha az ablakom alatt a madarak hajnalonta összevesznek, arra is felébredek.

És gyakran veszekszenek a madarak?

Mostanában indulatosabbak, mint régen. Persze, miért éppen az ő életük lenne nyugodt?