A halálraítélt

Az amiotrófiás laterálszklerózis ugyanolyan mókásan hangzik, mint a bifidus essensis, csak éppen ebbe bele is lehet halni.

Sőt a Milannal 1990-ben BEK-et nyerő Stefano Borgonovo már pontosan tudja, kizárólag belehalni lehet, mert az izomsorvadásos betegségre nincs gyógymód.

Mivel az elmúlt évtizedekben Olaszországban már harminckilenc volt labdarúgó hunyt el amiotrófiás laterálszklerózisban, miközben más sportágak képviselőit megkímélte a kór, az orvosok gyanítják, a vegyszerezett gyepnek, a fejelések okozta agykárosodásnak vagy az ilyenkor megkerülhetetlen témává előlépő gyógyszerezésnek lehet köze a betegséghez.

Szörnyű, nem? Stefano Borgonovo ma még tolókocsijában ülve is boldog embernek tartja magát, de hamarosan, néhány hónap múlva csak egy bejegyzés lesz az aktuális kórházi naplóban, hogy ő is rontotta a statisztikát.

Borzalom. Mélyvénás trombózis, hirtelen szívhalál, amiotrófiás laterálszklerózis – az amúgy is csúnya szókapcsolatok a futball kapcsán még komorabbá válnak. Néhány hete beszélgettünk a kollégákkal a másnapi fociról, és kiderült, senki sem fél lábtöréstől, beszakadt lovaglóizomtól vagy összefejeléstől, de mindenkiben ott motoszkál, hogy legközelebb talán ő lesz rosszul, és örülhet, ha idejében érkezik a defibrillátor.

Már nem lehet önfeledten örülni egy gólnak, egy esernyőnek, egy laza bokacselnek, mert ki tudja, mit hoz a következő pillanat. A futball mindig is az őszinte boldogságot jelentette számunkra, de ezt a boldogságot valaki elvette tőlünk.

A reménytelenség és fizikai tehetetlenség ellenére jó kedélyű Stefano Borgonovo csak akkor jön zavarba, ha egy játékostársát hozzák szóba. Gianluca Pessotto könyvet írt arról, hogy miként akart öngyilkos lenni, miközben itt van ő, aki semmi mást nem akar, csak élni.

Csak élni – hát oly nagy kérés ez?