A tehetség bűvöletében

A kilencvenes években egy ju niorválogatott elkápráztatta a világot: hatvanhat meccsből egyet zárt döntetlennel, a többit megnyerte. Ez a csapat volt a Sydneyben kezdődő hőstörténet alapja, a klasszisok sorát felfedező edző pedig Fecsó bácsi.

A hetvenedik születésnapján egy interjúban azt mondta, jó lenne még egy kicsit élni. Ahhoz képest, hogy csaknem hét évvel később is hihetetlenül aktív, nem volt ez az óhaj túlságosan is borúlátó?

Nem hiszem. Villamosmérnök vagyok, így látnom kell a realitásokat. Ebben a korban már bármi megtörténhet az emberrel, nap mint nap hallunk tragédiákról. Nekem például abba kellett hagynom az úszást. Rábeszéltek, operáltassam meg az orrsövényemet, és akkor úszhatok tovább, de egy fenét. Kiderült, a szívemmel van baj, azt kellene kicserélni, szóval nem árt mindenre felkészülni.

Nem lenne tanácsosabb pihenni a sok munka helyett?

Nézze, én nős vagyok, és megőrülnék, ha otthon kellene maradnom. De ez csak vicc, az igazi válasz, hogy annyira gyűlölöm a tétlenséget, mint amennyire imádom a vízilabdát, és ameddig igényt tartanak rám, addig dolgozom. Most éppen utánpótlás-igazgatóként.

És mi a feladata ezen a poszton?

Az, hogy minden gyerek, aki pólólabdát fog a kezébe, átmenjen egy szűrőn, amely alapján kiderülhet, szóba jöhet-e valaha a válogatottnál.

Elképzelhetetlen és megengedhetetlen, hogy egy is kimaradjon, ugyanakkor ez is olyan, mint a japán igeragozás: tele van rendhagyó esetekkel. Biros Petiről például senki sem tudott, Kiss Egon hívott fel, hogy van Miskolcon egy ügyes srác, nézzem meg. Eljött az akkor tizennégy éves gyerek, majd az edzés után mondtam neki: Miskolcon nincs póló, feltétlenül beszélje meg a szüleivel, hogy jöjjenek Budapestre, és keressenek klubot, mert van benne fantázia.

Sok gyerek akar pólózni?

Most sok. Faragó Tamás iskolájába például az olimpiai győzelem után háromszor annyian jelentkeztek, mint korábban. Ez jó, ám megtanultam az élettől, hogy a dicsőség hamar elmúlik, a lelkesedés is gyorsan csillapodik, s engem elszomorít, hogy ebben az országban csak papíron számít alapsportágnak az úszás. Nehogy azt higgye, hogy az emberek attól már t u d nak úszni, hogy képesek békésen tempózgatni. A nagymutterom is megtette ezt a Lukácsban, de amikor valaki véletlenül az arcába fröcskölt, majdnem megfulladt. Én bizony a futballistákat is úszatnám legalább tizenhat éves korukig, hadd nőjön a vitálkapacitásuk, és minden ember keringési rendszere egészségesebb lenne, ha megtanulna rendesen úszni. Uszodákat kellene építeni az országban, hogy százhúsz évesen végelgyengülésben haljunk meg. E helyett mi kórházakra, gyógyszerekre költünk, és fiatal embereket temetünk.

Mitől sajátos közeg az uszodák világa?

Az összezártság miatt. Furcsa, de a pólónak ebből a szempontból valahol hasznos, hogy kevés az uszoda, hiszen mindenki lényegében egy vagy két helyre járhat, a gyerekek a sztárok közvetlen közelében nőnek fel, mindennap látják, hogyan készülnek, hogyan edzenek. Aki nem tud úszni, az kívülről nézve kicsit misztikusnak látja ezt a miliőt, vagy ahogy ön fogalmazott, sajátosnak.

Amikor azt mondtam, a pólós sikerek ürügyén keresem, azt felelte, semmi köze hozzájuk. Ezt komolyan gondolta?

Hát persze! Mi közöm lehetne nekem ahhoz, hogy a csapat megnyerte az olimpiát?

Például az, hogy az utóbbi húsz évben világklasszisok sorát fedezte fel, akik most többszörös olimpiai bajnokok. Igaz, hogy Kásás Tamás ön nélkül elkallódott volna?

Tomit kétéves kora óta ismerem. Amikor kamasz volt, nemigen játszott a klubjában, én pedig elhívtam a korosztályos válogatott edzésére. Néhány nap múlva hívott, hogy kiszúrtam vele, mert őt, az állandó kispadost most halálra zrikálják, protekciósnak csúfolják a többiek, de én mondtam, ne törődjön vele. Mindenki tudja, mekkora játékos lett. Rég rossz, ha egy edző csak akkor veszi észre, hogy valaki tehetséges, amikor mára kabinos is tudja! Nem véletlen, hogy az egyetemen nálam nincs közepes osztályzat. Képzelje el, fekszik a műtőasztalon, és az orvosa a szikével a kezében azt mondja, ő annak idején csak elégségessel ment át a vizsgán, de azért most operálni fog. Közepes edzőkre nincs szükség, csak jókra vagy kiválóakra. Fontos dologról van szó, hiszen nem mindegy, hogy a szülők kikre bízzák a gyereküket.

A tesztek vagy az ösztöne alapján mondja ki valakiről, hogy van benne tehetség?

Ez nagyon fontos kérdés. Régóta oktatom a jövő edzőit, és mindig elmondom, a tesztek hasznosak, de nem árulnak el mindent. Lehet, hogy egy gyerek minden fizikai mutatója nagyszerű, a másiké gyengébb, viszont tud vízilabdázni, és őt kell választani, mert ebben a sportágban ez sem árt. A tehetség felfedezéséhez szem kell, amely látja, hogy az a fiú hogy cselez, milyenek az ösztönei, azaz mennyit tud abból, amit nem lehet megtanítani. Sokszor vetették a szememre, hogy túl sok kedvencem van, de én nem bánom, mert imádom a tehetséget az emberekben, annak bűvöletében élek. Minden korosztályban műhelyeket kell kialakítani, ahol a rengeteg munka mellett a közösséget is össze lehet kovácsolni, a srácok együtt járjanak moziba is, később pedig még az sem baj, ha közös nőjük van.

A mai gyerekek között látja már a londoni vagy az utána következő olimpia lehetséges bajnokait?

Nagyon sok az ügyes gyerek. Aggódom viszont a kluboknál uralkodó ipari szemlélet miatt. Abból élnek, hogy a szülők befizetik a tagdíjakat, ezért azokkal is foglalkoznak, akikből sohasem lesz igazi pólós, ezért kevesebb figyelem jut a nagy tehetségekre. Ők így is odajutnak majd a válogatotthoz, de másként még jobbak lehetnének. Fáj a fejem viszont a kapusok miatt, itt nagy a hiány, pedig hamarosan három vagy négy kapus is lesz egy-egy keretben, annyira megnő a jelentőségük.

A fiának szokott tanácsokat adni?

mert felkészült, felelősséget vállalni tudó edző. Nem vitatom, hogy minden tudományág segítségére szüksége van a munkájához, de a személyisége a legfontosabb. Egy szakmai stáb állhat több emberből, de a filharmonikusokat is egy ember vezényli, nem kettő vagy három, mert abból csak hangzavar sülne ki. Azt szoktam mondani, hogy a világra is egyedül jön, és a halálba is egyedül megy az ember. Ugyanez igaz a mi szakmánkra is: egy edző egyedül nyer, és egyedül is veszít.