A szomszéd kertje

Van olyan, hogy nem a szomszéd kertje a zöldebb.

Amíg nálunk az örök pesszimistáknak az jutott, hogy azon merengjenek, vajon a háromszoros bajnokok közül maradnak-e a következő ciklusra is, egy házzal odébb nemhogy háromszoros bajnokok nincsenek, válogatott is csak félig. Szerbia vízilabdázása romokban hever, ami elsőre barokkos túlzásnak tűnik, de ha elmerülünk a részletekben, már kevésbé.

Azzal nem mondunk újat, hogy egyhuzamban harmadszor is Magyarország lett az olimpiai bajnok az idén. Mindhárom aranyérem idején, tehát 2000-ben, 2004-ben és 2008-ban is erős volt Jugoszlávia, Szerbia-Montenegró és Szerbia, az egy évtized alatt látványos zsugorodáson keresztülmenő ország válogatottja, amelyben öt ember számított megkérdőjelezhetetlen csapattagnak tucatnyi éven át: Alekszandar Csirics, Danilo Ikodinovics, Alekszandar Sapics, Dejan Szavics és Vladimir Vujaszinovics. Ma egyikük sem válogatott már.

Ikodinovics persze kivétel, hiszen közúti balesetben úgy összetörte magát az olimpia előtt, hogy annak is örülnünk kell, hogy még egyben van és él… Szavics és a csapatkapitány Vujaszinovics már a csalódást keltő pekingi szereplés után dobta be a törülközőt. Csirics és Sapics pedig a minap tartott közös sajtótájékoztatót, amelyen bejelentették: a válogatottban ők sem folytatják – ahogy az óriás gólgyárossal az olimpiai faluban összeverekedő kapus, Denisz Sefik sem. Sapics, aki a tavasszal lapunknak adott exkluzív interjújában még úgy nyilatkozott, Benedek Tibor mintájára ötödik olimpiájának is nekivág majd, anynyit dünnyögött a mikrofonokba, hogy nem kívánja kommentálni döntését, majd az asztalra borulva összekulcsolta kezét a tarkóján. Csirics viszont monológba kezdett…

„Sokat adtam ennek a csapatnak minden egyes alkalommal annak ellenére, hogy a víz általában hideg volt, a szállás és az étkezés pedig rossz. A gondok Nenad Manojlovics idején kezdődtek, akinek az lett volna a dolga, hogy a vízilabda jelenlétét erősítse a médiában, nem az, hogy problémákat generáljon. Dejan Udovicsics szövetségi kapitány pedig teljesen amatőr módszereket vezetett be, mindennel foglalkozott, csak a vízilabdával nem. A Partizan zsarolja a fiatalokat azzal, hogy ha nem hozzá igazolnak, sohasem lehetnek válogatottak. Horvátország három uszodát épített a győztes világbajnokság óta, Montenegró három uszodát kezdett építeni a győztes Európa-bajnokság óta, mi viszont háromszor renováltuk a Banjicát nyolc év alatt” – osztotta ki a szövetségi kapitányokat sorra, és borította ki a bilit Csirics.

Mondani sem kell, a Banjica a Partizan uszodája, ahonnan Csirics és Sapics szerint kézben tartják az egész szerb vízilabdát úgy, hogy más klubok véletlenül se erősödjenek meg. Csak háttérinformációnak: a Partizan igazgatója Darko Udovicsics, az igazgatótanács elnöke Alekszandar Sostar, az ezredforduló táján részmunkaidőben a Ferencváros hálóját is védő exkapus, a sportigazgató Nenad Manojlovics, a vezetőedző pedig Dejan Udovicsics.

Az egyik megszólított, Dejan Udovicsics Partizan-tréner és szövetségi kapitány ügyesen lépett át a számára kínos sajtótájékoztatón, s közölte: amúgy is tervben volt már a fiatalítás… Klubját ellenben megvédte: „Ezt a lépést csakis úgy lehet értelmezni, hogy megpróbálják destabilizálni az egyesületet, amely ebben a szezonban Európa legjobbja szeretne lenni. Mindenki tudja, hogy nálunk a legjobbak a feltételek a fejlődésre. A Pijetlovics testvérekért pedig fizettünk a Vojvodinának 2002-ben.”

Csirics és Sapics emlegetett sajtókonferenciáján egyébként részt vett Velibor Szovrovics, a Szerb Vízilabda-szövetség elnöke is, aki a két ász meghallgatása után közölte, minekutána egy egész generáció hagyja ott a válogatottat, nem valószínű, hogy ő marad.

„A teljes korosztály távozik, itt az ideje a személyes felelősség átgondolásának. Majdnem tízéves problémáról van szó. Én 2006-ban jöttem, és olyan keményen dolgoztam azért, hogy ezen változtassak, ahogy csak tudtam. Csirics és Sapics azt mondta, hogy a Partizan a gondok okozója, ez az ő véleményük, amelyet joguk van megfogalmazni. A feketefehéreket nem szidni kell most, hanem segíteni, és ugyanígy támogatni kell a többi klubot is – mondta Szovrovics, majd a

vezérkarral együtt lemondott, de előtte azért válaszolt Csirics gyatra körülményeket firtató vádjára. – A játékosok négy- és ötcsillagos szállodákban lakhattak. Rendszeresen igénybe vehettek többletszolgáltatásokat. Mindenkit szeretettel fogadtunk a válogatottnál, ám az eredmények nem voltak összhangban azzal, amit a nagyközönség és a játékosok vártak.”

Érdekes azonban a 21 éves, tehát pályája elején járó válogatott, Andrija Prlainovics véleménye, aki nem hullajtott krokodilkönnyeket a mély problémákról beszélő veteránokért: „Igen, lehet, hogy hiányozni fog Csirics és Sapics. Ha jobbak lesznek az eredmények, mint eddig, akkor nem, ha ugyanolyanok vagy rosszabbak, akkor igen.”

Mindezek után érdemes elgondolkodni azon, hogy tényleg nehezebb lesz-e nekünk a következő ciklus, mint az Athén és Peking közti volt. Mert igaz ugyan, hogy Montenegró, amely Szerbia és Montenegró különválásakor elszívta az államtárssal közös válogatott harmadát, jó korban lévő, tehetséges társaság, ám Horvátország is vérátömlesztés előtt áll – Mile Smodlaka, Frano Vican és Zdeslav Vrdoljak már lemondta a válogatottságot, Samir Barac és Igor Hinic még gondolkodik rajta –, Szerbia pedig, látjuk, milyen bajokkal küzd. Érdekes a három legnagyobb rivális helyzete abból a szempontból is, hogy olimpiai aranyérmek fényében mindig könnyebb építkezni, azaz végrehajtani a mi aranycsapatunkra is nyilvánvalón váró személycseréket, mint az ezüstök és bronzok árnyékában. Nem véletlenül mondta több magyar válogatott játékos az olimpia után, hogy azért az ellenfeleknél is lesz fluktuáció, azaz arányában nem biztos, hogy nehezebb a mieink előtt álló feladat, mint eddig.

Annak meg tudjuk, mi lett a vége.