Múlt és jövő

Fantasztikus dolgok történnek a magyar labdarúgásban. Egymás után nőnek ki a földből a műfüves pályák (ollé…), épül a csodás edzőközpont Telkiben (állítólag négyen már tudják a nevét), és úgy néz ki, lesz majd nemzeti stadion is, skybokszokkal, bizniszszékekkel (két új szó, amelyet ennek kapcsán meg kell tanulni) és egymillió eurós eredményjelzővel.

Gyorsan szögezzük le, hogy szükség van az új stadionra, hiszen minden, magára valamit is adó futballnemzetnek van ilyen arénája. Csak úgy tűnik, hogy a Puskás-stadiont összeomlásra ítélték.

Az MLSZ-nek nem jelent alternatívát a felújítása, az államnak meg nincs rá pénze, tegyük hozzá, az újra se, de az majd hitelből felépül. Szóval ennyi volt. A régi létesítmény senkinek sem jó és senkinek sem fontos. Az amúgy is kritikus állapotban lévő stadionban pedig játszani kell még néhány meccset.

Ráadásul ugye Magyarországon vagyunk, ahol nem épülnek csak úgy gigantikus sportlétesítmények. Példának okáért a Puskás-stadion (akkor persze még javában Népstadion) ötlete 1896-ban vetődött fel először. Hipp-hopp 1953-ban, vagyis 57 évvel később már át is adták, persze akkor közbejött néhány olyan történelmi fordulat, amely alaposan lelassította a munkát.

Ilyenek most remélhetőleg nem gátolhatják a kivitelezést, s abban azért biztosak lehetünk, hogy az új aréna gyorsabban elkészül – de mi lesz akkor a Puskás-stadionnal?

Meg kell menteni. Hiába épül egy szebb, egy jobb. Egyrészt azért, mert nemzeti kincs, másrészt pedig semmit sem veszíthetünk el, amihez Puskás Ferencnek köze volt vagy még mindig van. Ez a létesítmény – amely akár már holnap műemlék lehetne – a magyar labdarúgás múltja. A szövetségnek és az államnak, sőt még a Budapesti Olimpiai Mozgalomnak is fontos az új stadion. Félő, közben mindenki megfeledkezik a régiről, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy már nincs is.

Vele együtt pedig elvész a múlt is, amely nélkül pedig nincs jövő.