A fűnyíróember

„...és nem hiszek Istenben, de abban most már biztos vagyok, hogy a dolgok nem véletlenül történnek az életben. Nevezzük akkor ezt sorsszerűségnek, mindenesetre megváltoztam a történtek hatására. Tulajdonképpen hálás lehetnék a sorsnak, de nem megy. Most még nem. Túlságosan friss minden emlék, túlságosan gyorsan történt minden körülöttem. Olykor fölriadok éjszaka izzadtan, ziláltan, s azt kérdezem magamtól, ki is vagyok én tulajdonképpen? Az a Kiss Tamás, aki egy a sok közül ott a csepeli evezőstelepen, aki csóró gyerekként tengeti az életét, és csak álmodozik a sikerről, vagy az, aki ott állt az olimpiai dobogón, s aki tizenhatmillió forintot keresett Pekingben...”

Hollywood, s azon belül az alkotói válságban lévő forgatókönyvírók hatalmas pénzt fizetnének ezért a sztoriért. De még az sincs kizárva, hogy egyszer filmre viszik Kiss Tamás történetét. Édes-keserű mozi lenne az, megannyi katarzissal.

S persze megannyi életbölcsességgel.

Mert az élet már csak ilyen, meglepi az embert, olykor tarkón vágja, máskor megsimogatja, kétségbeesésbe kergeti és hőssé avatja.

2008. július 15-én, kedd kora délelőtt halt meg Kolonics György. A kétszeres olimpiai bajnok harminchat évesen, edzés közben lett rosszul, s bár soha nem hozták nyilvánosságra a pontos diagnózist, valószínűleg hirtelen szívhalál végzett vele. Történt mindez nagyjából egy hónappal a pekingi olimpia előtt. Kozmann György, Koló barátja s társa ott maradt pár nélkül. Nem sokáig. A szakmai vezetőséggel egyetértésben úgy döntött, hogy az ifjú Kiss Tamás induljon a legendás kenus helyén. Néhány hét maradt csupán a felkészülésre, a közös munkára, az összecsiszolódásra.

Néhány hét, amely Kiss Tamás életének legnehezebb periódusa lett.

„...és egyszer csak azt láttam, hogy a parton összeszalad mindenki. Kétszáz méterre lehettem Koló hajójától. Belehúztam, hogy minél előbb odaérjek, s akkor láttam a rémült arcokat, hallottam a kétségbeesett kiáltásokat, de nem fogtam föl, hogy mi is történt. Még ma sem dolgoztam fel azokat a pillanatokat. Úgy vagyok vele, hogy Koló egyszer csak megjelenik az edzésen, odajön hozzám, és azt kérdezi, na, Tomikám, milyen volt az olimpia? Nekem ő volt az isten. Tudom, hogy sokan és sokszor elmondták már, de ez nem udvarias túlzás: nála rendesebb embert nem ismertem. Még a legifjabb versenyzőnek is előre köszönt; ezt csak azért mondom, mert néhányan nyernek valamit, vébét vagy olimpiát, és hiába köszönsz rájuk háromszor is, észre sem vesznek. Koló nem ilyen volt. A legnagyobb bajnokként is szerény maradt. Már nem szomorúsággal gondolok rá. Tudom, hogy mosolyog, s így gondolják ezt a szülei is, akik most a napokban vitték el a lapátjait, s ők is azt mondták, amit én: Koló boldog ember volt, és úgy is ment el. Amikor nem sokkal a tragédia után az edzőm, Ludasi Róbert felhívott, és azt mondta, Tomikám, te leszel Kozmann Gyuri párja Pekingben, egy pillanat alatt leizzadtam, remegett a lábam, s megszólalni sem tudtam. Elképesztően ideges lettem a helyzettől, attól a tehertől, ami abban a pillanatban rám zúdult. Gondolkodási időt kértem. Azt mondtam magamban: hogy jövök én ahhoz, hogy Koló helyére térdeljek...”

Néhány hét.

Ennyi maradt neki. De nekiláttak. Az első közös tréningre kora reggel került sor – úgy beszélték meg, ne lássa őket senki, amikor együtt először vízre szállnak. Kozmann mindent elmagyarázott, mindent százszor megmutatott. És siklott a hajó, egyre gyorsabban. Senki sem várt tőlük nagy eredményt. Ők maguk se. Úgy voltak vele, a döntőbe illene bejutni, és ott talán... igen, talán a hatodik hely meglehet. Minden másként alakult. Aki látta a kenu kettesek ezerméteres döntőjét, sohasem felejti el.

Kiss Tamás ezerszer visszanézte azt a finálét.

„...és biztos vagyok benne, ha Koló mondjuk februárban bejelenti, hogy abbahagyja, visszavonul, és valami csoda folytán én kerülök a helyére, akkor nem érünk el ilyen sikert. Egyszerűen lehetetlenség lett volna. Így azt mondom, csoda történt velünk. Valami földön túli erő szállt meg bennünket. Néztem, újra és újra megnéztem azt a döntőt, és nem tudom felfogni, hogy voltam képes így végigcsinálni a versenyt, így hajrázni, így hajtani. Persze edzettünk és készültünk. Néhány hetet. Miközben ellenfeleink hónapok, sőt évek óta együtt eveztek. A laikus úgy véli, csak az erő dönt, pedig száz oka is van annak, hogy miért éppen az vagy ez a hajó fut be elsőnek. Rengeteget tanultam Kozmann Gyuritól. És nagyon sokat számított, hogy az olimpia előtt elvitt egy sportpszichológus hölgyhöz. Az ő mondatai még a középdöntőben is a fejemben jártak, mondtam is magamban: beosztani az erőt, odafigyelni a mozgásra, a tökéletes mozgásra. Amikor célba értünk, valahogy éreztem, hogy megvan a harmadik hely, szóltam is Kozmann Gyurinak: harmadik! Ő meg azt válaszolta: tényleg? Ekkor persze elbizonytalanodtam, de amikor hallottam a magyar szurkolók hangorkánját, már tudtam, hogy sikerült. Furcsa, de sem a döntő után a partra érve, sem pedig a dobogóra állva nem éreztem a boldogságot. Inkább valamiféle tompa szomorúság volt bennem, hogy tessék, én itt állok, ahelyett, hogy Koló integetne büszkén erről a helyről. Azóta is többször eszembe jutott, hogyan kerültem én abba a hajóba, amely Kolonics Gyurié volt.”

Az olimpiai bronzéremért tizenhatmillió forintot kapott.

A lehető legjobbkor keresett pénzt a sporttal, tudniillik havi harmincezer forintból nem könnyű megélni.

De senki sem irigyli tőle ezt az összeget.

„...és azt még senkinek sem mondtam, hogy abba akartam hagyni az egészet. Júniusban annyira elegem lett a pénztelenségből, a csóróságból, hogy be akartam fejezni a versenyzést. Havi harmincezer forintot kaptam, mint megannyi hozzám hasonló kenustanonc, éppen ezért kénytelen voltam különböző munkákat elvállalni. Az edzőm nem is tudta, hogy éjszaka egy szoláriumban dolgozom, napközben úszómesterként egy strandon, sőt még azt is vállaltam, hogy Kozmann Gyurinál füvet nyírok. Jó, ezt először poénnak szántuk, szerettem volna egy olyan drága, márkás napszemüveget, amilyet Gyuri szponzorától lehetett szerezni, erre ő azt mondta, egy hónapig nyírjam a füvét, és meglesz a szemüveg. Így is történt. Azóta is hordom, és büszke vagyok rá. Különben amikor kiderült, hogy én indulok Koló helyén, Kozmann Gyuri félrehívott, és azt mondta: Tomikám, ügyesen nyírod a füvet, de lenne itt egy komolyabb feladat is – részt kellene venni az olimpián. Jó, mi? Szóval be akartam fejezni, mert a szüleim is szegények, nekem sem volt pénzem, de most már eszemben sincs abbahagyni, s nem a tizenhatmillió forint miatt – amiből egyébként majd lakást akarok venni –, hanem azért, mert nekem ez az életem. A kenu. És lehet, hogy nincs Isten, de a sors utat mutatott nekem. Ezen kell most már végigmennem...”