Hiába tiltakoznak: ide show kell!

Krausz Tamás történész még júliusban mondta lapunknak, hogy a lelátókon elhatalmasodó érdektelenség arra utal: kihalóban a magyar futballkultúra; ami pedig most van, az pusztán a nagy semmi, amely saját magát tartja mozgásban. Az őszi szezon nézőszámai alátámasztják ezt a borús kijelentést…Krausz Tamás történész még júliusban mondta lapunknak, hogy a lelátókon elhatalmasodó érdektelenség arra utal: kihalóban a magyar futballkultúra; ami pedig most van, az pusztán a nagy semmi, amely saját magát tartja mozgásban. Az őszi szezon nézőszámai alátámasztják ezt a borús kijelentést…

…és ennek súlyos következményei lehetnek – szögezte le Muszbek Mihály. – Míg az európai élcsapatoknál a jegyeladásból, a bérletes és a VIPhelyek értékesítéséből származó bevételek a klub költségvetésének harminc százalékát jelentik, idehaza ez csupán egy százalék. Azonban a szponzoráció szempontjából a nézőszámnál ma már sokkal fontosabb, hogy a televízió képernyőjén hányan követik a mérkőzéseket. Úgy számolom, a hirdetők megjelenéséhez egy-egy bajnokit legalább 1.2 millió embernek kellene néznie. Ez a Győzike-show nézettségének fele. Most azonban jó, ha a teljes lakosságot számítva háromszázezren követik a közvetítéseket…

A sajátos honi futballhelyzet úgyis dacol a nyugatival: a bevételek nagy része a tulajdonosoktól kerül be a kasszába.

Úgy a kilencven százaléka. Ha azonban egyre kevesebben járnak meccsekre, a tulajdonosoknak, illetve az önkormányzatoknak kell mindig többet és többet betenniük. Ám az érdektelenség mellett a hangulat is óriási gond: a meccs a tévé előtt ülve is nyomasztó. A vasárnapi Fehérvár–Újpest bajnokin mit láttunk? Az üres lelátót. Más országban ha háromezren vannak, akkor csak őket mutatják, hogy úgy tűnjön: zsúfolt a stadion. De hiába fanyalog a honi futballtársadalom, a kereskedelmi televíziózás felismerte: ha rossz a meccs, akkor showműsort kell hozzá köríteni. Lehet sóvárogva gondolni a régi szép időkre, de annak a világnak vége – és remélem: nem is tér már vissza –, amikor katonákat vezényeltek a stadionokba, illetve ingyen szakszervezetis jeggyel lehetett bejutni.

A magyar klubfutball a túlélésért küzd. Nem számít a játék színvonala vagy a játék szépsége, illetve hogy a közönség élvezi-e egyáltalán, amit kap. Egyetért ezzel?

Nem feltétlenül. Nyugaton ugyanis rájöttek, hogy ha két képzetlen ökölvívót összeeresztenek egy ketrecben, akkor azt „utcai harcként” ugyanúgy el lehet adni. Nézők ezrei váltanak jegyet az ilyen küzdelmekre, hogy szemtanúi lehessenek a látványos produkciónak.

Nálunk viszont éppen a produkció hiányzik…

Inkább úgy fogalmaznék: elsősorban a harc dominál.