Nem kellene siránkozni

Meddig akar még futballozni?Meddig akar még futballozni?

Egyeztettem csapattársammal, Erős Károllyal, s abban maradtunk, hogy játszom, ameddig bírom – mondta hamiskás mosollyal Lisztes Krisztián. – Talán még lehet három-négy jó évem. A lábam rendben van, a kondícióm egyre jobb, futballozni pedig nem felejtettem el. Miért kellene tehát abbahagynom?

Ha már Erős Károlyt említi: tisztázták azt a félreérthető nyilatkozatot, amelyben csapattársa arról beszélt, ha tavasszal sem játszik kiemelkedően, inkább hagyja abba...

Többször is beszélgettünk erről. Tudom, hogy Karcsi nem akart rosszat, de valahogy nagyon szerencsétlen mondat volt az. A futball befejezését javasolni bárkinek, kicsit erős. Gondolom, tanult belőle, a REAC igazi családi klub, itt csak akkor van esélyünk a sikerre, ha összefogunk. Jól mutatta ezt az őszi záró fordulóban az MTK legyőzése.

Kis siker ide vagy oda, a kérdés az: az élvonalban marad-e a REAC?

Abban biztos vagyok, hogy a csapatnak és nekem is jobban megy majd tavasszal. Márpedig ha így lesz, akkor bárkit legyőzhetünk, mert meglehetősen kiegyenlített a bajnokság.

És milyen a színvonal?

Hát... Gyengébb, mint amikor én a kilencvenes évek közepén Németországba szerződtem. Az is igaz persze, hogy akkor tizenhét-tizennyolc esztendősen másképp láttam mindent, mint most, harminc fölött. Az tény, hogy kevés az igazi egyéniség, a fiatalok minél hamarabb külföldre mennének, ami egyértelműen a színvonal rovására megy.

Tudna mondani meghatározó futballistát a magyar mezőnyben?

Gondolkodnom kell... Talán a debreceni Oláh Lóránt?

Kétségtelenül gólerős csatárról van szó, de a kérdés, hogy kiemelkedő tehetség, nagy egyéniség, sztáralkat van-e a honi mezőnyben?

Más ez a korszak... A jelen egyértelműen a fiataloké a magyar futballban, mind a válogatottnál, mind az NB I-ben. Az MTK az előző évadban csaknem ificsapattal nyert bajnokságot, s közöttük voltak, vannak és lehetnek meghatározó játékosok. Ami viszont fontos szempont: annak idején én és a hozzám hasonló ifjoncok kész, erős, tapasztalt futballistákból álló együttesbe kerültek be. Könnyebb dolgunk volt. Azonban nem csak az egyéniségek hiánya a probléma itthon.

Hanem?

Az állandó siránkozás. Ha egy csapat vereséget szenved a magyar bajnokságban, játékosainak többsége lehajtott fejjel ücsörög az öltözőben, sajnáltatja magát, és világfájdalmat érez. Külföldön ennek nyoma sincs. Az ember lezuhanyozik, és egy méretesebb „zakó” után is emelt fővel jön ki az öltözőből, s arra gondol, néhány nap múlva, a következő fordulóban győznie kell. Meggyőződésem, hogy ez a negatív szemlélet már a serdülőben megmérgezi a mi srácainkat, és végigkíséri egész pályafutásukat. Sokan és sokszor mondták, hogy minden fejben dől el. Valóban így van: ha az embernek teli van a gatyája, képtelen győzni. Magam is ennek a levét ittam sokáig.

Mármint akkor, amikor Németországba szerződött?

Pontosan. Mást sem hallottam, mint hogy nem bírom majd a nagyobb tempót, beledöglök az edzésekbe, a tüdőm kapacitása nem engedi majd, hogy felvegyem az ottani ritmust. Elárulom, nemcsak a felnőttcsapatnál mondták ezt nekem, hanem az összes korosztályos együttesben is. Így vágtam neki a profi világnak, s hosszú időnek kellett eltelnie, amíg kitöröltem a fejemből ezeket a kishitű gondolatokat.

A válogatott mostanság mintha rácáfolna erre.

Így van. Az más kérdés, hogy válogatottjaink közül a jelentős többség külföldön futballozik, és már megvívták a maguk harcát a profi világban. Szurkolok nekik, ott voltam a Puskás-stadionban a dánok elleni világbajnoki selejtezőn, s öröm volt nézni, hogy a szurkolók menynyire szerették a csapatot. Kicsit irigyeltem, sőt irigylem is a játékosokat.

Negyvenkilencszeres válogatott – jólesne az az ötvenedik, igaz?

Lehet, furcsa lesz az, amit mondok, de én még nem adtam fel, hogy címeres mezben játsszak. Tudom én, hogy kiesés ellen küzdő magyar NB Ies csapatból gyakorlatilag lehetetlen bekerülni a keretbe, de ha a tavasszal parádézom, miért ne sikerülhetne.

Miért nem ment a játék az ősszel? Még mindig fáj a lába?

Dehogy fáj, csak a két év kihagyás nem múlik el nyomtalanul! Az embernek sok mindent újra meg kell tanulnia, éppen ezért óvatosabbá válik, a mozdulatai nem olyanok, mint régen, de egyre jobb vagyok.

Nem fáj a szíve, hogy nem a Fradiban futballozik? Néhány hete a REAC–FTC Ligakupa-meccsen játszott életében először nevelőegyesülete ellen.

De, ugyanis azt sohasem hittem volna, hogy egyszer a Fradi ellen szerepelek. Azt megígérem, ha néhány év múlva valóban abbahagyom a futballt, elmesélem, miért nem játszhattam kétezer-nyolc őszén a Ferencvárosban. Tanulságos történet lesz...