Gömbölyű ereklye

Minden korábbinál szigorúbb titoktartást ígért a díjat 1956ban megalapító France Football (FF) az idei esztendőre. Bár minden odaítélés alkalmával a – Magyarországon is megvásárolható – francia szaklap egy jó előre meghatározott száma közli a hivatalos végeredményt, a sorrend általában idő előtt kiszivárgott. Elkerülendő a korai örömöt, az FF szerkesztői a 30-as jelöltlista októberi közzétételekor fogadkoztak: a hagyományokkal ellentétben ezúttal a győztest sem értesítik előre, ő is csak az egyetlen és hivatalos úton szerezhet tudomást a nagy presztízsű trófea odaítéléséről.

Talán némi magyarázatra szorul, miért találgatják oly sokan, ki lesz a győztes, és miért próbálják tekintélyes laptársak mindenkit megelőzve kiszedni a titkot a franciákból. Az alaptétel végtelenül egyszerű: a díjat mindig az arra legérdemesebbek kapják, az odaítélés szempontjai széles körben elfogadottak – míg azok hitelességéhez, akik adják, a legkisebb kétség sem férhet. A kitüntetettekről, a világfutball utóbbi fél évszázadának legkiválóbb labdarúgóiról keretes írásunkban olvashatnak; itt és most szóljunk arról, hogy az egyre gyarapodó egyéni elismerések közül miért az Aranylabda örvend még mindig a legnagyobb népszerűségnek.

A France Football díjával kicsit úgy vagyunk, mint a smaragdzöld angol gyeppel: csak néhány száz évnyi türelem és gondoskodás kérdése az egész, s bárkinek lehet hasonló… Hogy esetünkben néhány évtized is elég volt a „kizöldüléshez”, az természetesen nem független Franciaország futballban betöltött szerepétől, illetve attól, hogyan ápolják arrafelé a sportági hagyományokat, hogyan működtetik az úgynevezett futballbizniszt. Minden helyi zsörtölődés ellenére irigylésre méltón.

A futballban gyakorta idézett „alapigazságok” egyike valahogy úgy szól, hogy „a végén úgyis mindig a németek nyernek”; nos, van ennek a tételnek párja is, mely szerint „mindent a franciák találtak fel”. A diplomáciát hagyományosan magas szinten művelő franciák az olimpiai mozgalom, majd a labdarúgó-világbajnokság létrehozásában is főszerepet játszottak, és leginkább az ő leleményességüket, szervezőkészségüket dicséri az ötvenes évek három nagy futballtalálmánya is: az egyaránt a nemzetközi megméretés igénye jegyében fogant Európa-bajnokság, a Bajnokcsapatok Európakupája és az Aranylabda. Az utóbbi két újítás fő szorgalmazója Gabriel Hanot, a francia válogatott futballistából, csapat- és szövetségi kapitányból (!) lett újságíró volt. Egy francia állampolgár, aki Berlinben tanult – keresve sem találhatnánk európaibb alapítóatyát.

A szavazás szabályai időközben eltértek az általa megálmodottól. Például 1995-től nem a legjobb európai játékosnak, hanem a legjobb Európában futballozó labdarúgónak ítélték oda a díjat, majd 2007től tovább tágult a kör: a díj immár a világ legjobb futballistáját illeti meg, és nemcsak európai, hanem a világ minden eredményes futballnemzetéből toborzott szakírókból áll a zsűri.

A lényeg azonban változatlan: az Hanot útmutatása alapján kialakított, a győztes kiválasztására hivatott négyes kritériumrendszer. A tárgyévben nyújtott, kiemelkedő csapatsikereket eredményező, meghatározó egyéni teljesítmény; tehetségben és sportszerűségben megnyilvánuló egyéni klasszis; tartalmas karrier a megelőző években; példaképhez illő emberi tulajdonságok – a voksolásra felkért újságírók ezeket megfontolva választják ki a legjobbat a szerkesztők összeállította harmincas listáról.

Mint említettük, kedd reggelig a lehető legnagyobb titoktartással kezelték, ki az idei díjazott. Noha a legutóbbi győztes, a brazil Kaká az FF-nek adott interjújában kifejtette, ha voksolhatna, Lionel Messit választaná, a nemzetközi szaksajtó három másik futballista nevét emlegette. Az Európa-bajnok spanyol válogatott két klasszisáét, Fernando Torresét és Iker Casillasét, valamint a Manchester Uniteddel Bajnokok Ligáját és angol bajnokságot nyerő, aranycipős Cristiano Ronaldóét. Mindhárman kiváló futballisták, akik megfelelnek a legfontosabb kritériumoknak – ám természetesen csak egyikük nyerhet.

A magunk részéről az utolsó szó jogán mindenképpen szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy a Manchester Unitednek eddig három aranylabdása volt (Denis Law, 1964; Bobby Charlton, 1966; George Best, 1968), Portugáliának kettő (Eusébio, 1965; Luis Figo, 2000), míg az angol bajnokságnak öt (Sir Stanley Matthews, 1956; Michael Owen, 2001; és az előbb említett manchesteri trió)…

Szerdai számunkban innen folytatjuk.