Mester, lesen van!

„Még a Vác edzőjeként dolgoz tam, éppen Nyíregyházán játszottunk bajnoki meccset... A hazai csapat a nyolcvanötödik percben még kettő egyre vezetett. Állt a kispadunk mögött egy nagy fejű férfi, aki végig nekem üvöltött. Azt ordibálta: Csank, lőj őzet! Nem néztem rá, s akkor sem fordultam felé, jóllehet szívesen belepancsoltam volna a képébe egyet, amikor a találkozó hajrájában fordítottunk, s végül három kettőre győztünk. Akkor elhallgatott. Én meg arra gondoltam, tulajdonképpen büszke lehetek rá, hogy vadásznak tartanak, és azok, akik nem szeretnek, pontosan tudják, milyen szenvedélynek hódolok a futball mellett” – osztotta meg velünk a régi sztorit Csank János, a Zalaegerszeg futballistáinak szakvezetője.

A vadászat megtanította a higgadtságra, az erdő, a természet alakítja át a meccsek közben óhatatlanul is feltörő feszültséget visszafogottsággá. A lesen ülve, órákig figyelve, elgémberedve, mozdulatlanul, az erdő neszeit hallgatva sok mindent átértékel az ember.

A tréner évtizedek óta vadászik, és ha éppen nem tart edzést, ha nem a futballal foglalkozik, fogja öt puskája közül az egyiket, s meg sem áll egy közeli erdőig.

„Igyekszem úgy beosztani az életemet, hogy mindig jusson idő a vadászatra. Persze más program, ha napi egy vagy két tréning van, és egészen más, ha épp nem kell edzést vezényelnem. Van, amikor fogom magam, és délután fél négykor nekiindulok az erdőnek. Olykor előfordul, hogy másnap reggel hatig kint vagyok, és lesem a zsákmányt. Vagy jön, vagy nem jön. Egyszer, évekkel ezelőtt három hónapig hajtottam egy vaddisznót. Nagy kan volt, és valóságos rögeszmémmé vált, hogy elejtsem. Miatta – összeszámoltam – ötvenkétszer ültem a lesen, és szinte szuggeráltam, hogy előbukkanjon. Ezalatt számtalan más vadat elejthettem volna, de nekem ő kellett. Az a hatalmas nagy kan. Nem sikerült. Egyébként én ezt szeretem a legjobban a vadászatban: nagyvadra lőni. Szarvast, de még inkább vaddisznót elejteni. Van öt fegyverem, két nagygolyós, két sörétes és egy kispuska. Utóbbit leginkább rókák elejtésére használom, a söréteseket az apróvadak ellen vetem be, nyulakat, fácánokat veszek célba velük, a nagygolyósok pedig a vaddisznó ellen valók. Nem könnyű harc ez… Ha nem is láttam, de hallottam számtalan történetet, hogy a megsebzett vadkan emberre támadt, vadászt és kutyát vágott meg. Sohasem felejtem el, egyszer éjszaka mentem ki, egyedül voltam, meglőttem, és keresni kezdtem a kant. Hihetetlen, de a halálos lövés után nem menekülni próbált, hanem utolsó erejével is felém kúszott. Több mint száz vaddisznót lőttem le az esztendők során...”

Csank Jánosról sokszor mondják, hogy magának való ember.

Bizony, ebben sok igazság van, dolgozott számtalan csapatnál, bajnoki címet nyert a Váccal és a Ferencvárossal, irányíthatta, világbajnoki pótselejtezőig juttatta a magyar válogatottat, s hiába voltak hullámvölgyek edzői pályafutásában, újra és újra talpra állt. Nem véletlen, hogy a mai napig az egyik legkapósabb szakember Magyarországon, s hogy a bajba jutott, pocsékul szereplő, korábbi edzőivel kudarcot kudarcra halmozó Zalaegerszeg is őt hívta megmentőnek. De éljen bárhol a bajszos mester, a vadászszenvedélyről sohasem mond le.

„Életforma ez számomra: két szenvedélyem van, a futball és a vadászat. Utóbbi igazi férfias tevékenység, amely már az őskortól fogva a mindennapok részévé vált. Egykoron a férfi a családját tartotta el a vadászattal, ma már ilyesmire nincs szükség, mégsem tűnt el ez a fajta hobbi. Több vadásztársaság tiszteletbeli tagja vagyok, rendszeresen járom velük az erdőt, de igazán egyedül érzem jól magam a lesen. Persze nemcsak ott, az úgynevezett cserkelés, az apró lesek sorozata is legalább olyan élvezetes számomra. Ha kell, hason csúszok, ha kell, gyalog vágok neki az erdőnek. Sokszor érzem úgy, hogy ezzel a természet részévé válok. Azért is fontos ez nekem, mert a futballedzőség mellett agrármérnöki diplomám van, így jól ismerem a növényeket, a bogarakat és persze az állatokat. Az egyik kedvenc helyem az Edelény feletti Rakacza-tó, ott számtalan alkalommal fogtam már puskát. Megvan annak a külön szertartása, ahogy az ember elfoglalja helyét a lesen. Ott legtöbbször mozdulatlanságra ítéli magát a vadász, ha, mondjuk, leejti a távcsövét vagy a puskáját, a fémes hang, az oda nem illő, szokatlan zörej elriasztja a zsákmányt. Az is megtörténik néha, hogy az elgondolkodó vadászt megijeszti a bagoly kuvikolása. Ám a vadász számára bizony az egyik legszebb hang a zsákmány, a vaddisznó zihálása és óvatos csörtetése. Az sem mindegy, hogy mondjuk a hold épp milyen állásban van, a teliholdnál túl sok a fény, olyankor óvatosabbak az állatok. Az a legjobb, ha felhők bukkannak fel és tűnnek el pillanatok alatt, a fel- és felvillanó fény megmutatja a célpontot. Ha az edzésprogram megengedi, délután fél négykor kimegyek a terepre, elhelyezkedem a lesen, és hosszú órákig mozdulatlanul várom a nagyvadat...”

Az igazi vadász büszke a trófeáira.

Csank János nemcsak az erdőben, a zöld gyepen is rálelt már néhányra.