A munkás és a kékvérű

Megint Matteo Brighi és Fran cesco Totti.

Ahogyan két hete Kolozsváron, a keddi, Bordeaux elleni találkozón is a páros góljainak köszönhette a Roma a győzelmét: a Stadio Olimpicóban a CFR Cluj ellen duplázó 27 éves középpályás szerzett vezetést a 61. percben, jó negyedórával később pedig az Erdélyben ragyogó szabadrúgásgólt lövő csapatkapitány találata pecsételte meg végleg a franciák sorsát.

Érdekes, sőt bizonyos szempontból szimbolikus páros: a két labdarúgó személyisége, játékstílusa és kultusza (utóbbi kifejezés természetesen csak Totti esetében értelmezhető…) közötti mérföldekben mérhető különbség pontos képét adja a csapaton belüli összhangnak, s valahol rávilágít a fővárosiak őszi felemelkedésének titkára is. Luciano Spalletti vezetőedző ugyanis a legmélyebb válságban sem hagyta magára játékosait, a gondokat igyekezett az öltözőn belül megoldani, a gárdát a közösség erejével kivezetni a gödörből. S ha valami bizonyítja a „mindenki segítse a csapatot a maga eszközeivel” elv működését, akkor az a Totti, Brighi páros együttes tündöklése.

„Ha nincsenek meg azok a játékosok, akik keményen dolgoznak, és elvégzik a piszkos munkát, akkor a nagyobb technikai tudású labdarúgók sem tudják úgy csillogtatni a képességeiket” – utalt a Roma szakvezetője a két futballista közötti együttműködésre. S amit Spalletti szaknyelven fogalmazott meg, a fennkölt hasonlatokra mindig fogékony olasz újságírók így érzékeltették: ha Brighi a munkásgyerek, Totti a kékvérű; ha Brighi a támasz, Totti a zseni; ha Brighi a hétköznapi, Totti a különleges.

Ám a futballisták mellett ne feledkezzünk meg Spalletti mester érdemeiről sem, hiszen a 49 éves edző volt az, aki a lélektani akadályokon átsegítette az ősz közepén még önbizalmát vesztő, keszekusza állapotban lévő csapatot, és ő volt az, aki bátor szakmai újításával a pályán is megtalálta a kiutat. Belátta, hogy a sérüléséből lassan gyógyuló Tottira épülő, éveken át alkalmazott egycsatáros játéktól immár nem várhatók csodák, ezért előreküldött egy majdnem klasszikus ékpárt a tízes mellé. A kitartás és az újítás pedig meghozta eredményét: a szeptemberi, CFR Cluj elleni hazai kudarc (1–2) után kis túlzással kinevetett, a Chelsea otthonában elszenvedett idegenbeli vereséget (0–1) követően pedig a továbbjutásra majdhogynem esélytelennek ítélt Roma a Bordeaux keddi legyőzése (2–0) után csoportelsőként harcolta ki a nyolcaddöntős részvételt.

„A csapat még sohasem végzett csoportja élén a BL-ben – hívta fel a figyelmet az egyedi teljesítményre Totti. – Különösen nagy szó ez azután, amilyen gyatrán kezdődött az őszi szereplésünk. Most már merészebb álmokat is szőhetünk, én például mindig mondtam, a sors hozta úgy, hogy éppen a Stadio Olimpicóban rendezik májusban a döntőt. Tisztában vagyok vele, hogy számomra nem lesz több esély Rómában BL-finálén szerepelni, és higgyék el, nem nézőként szeretnék ott lenni.”

A másik főszereplő, Brighi hangzatos nyilatkozatok tekintetében egyelőre nem veszi fel a versenyt csapattársával, a közismerten szerény középpályás még mindig visszautasítja, hogy a góllövés az erényei közé tartozna: „Nem vagyok, sohasem voltam gólerős játékos, de a társaim, különösen Simone Perrotta bizalma segített, hogy újra betaláljak. Hogy mit várok a sorsolástól? Könnyű ellenfélről itt már felesleges beszélni, így csak a szerencsénkben bízhatunk.”

A 27 éves, egyszeres olasz válogatott véleménye némileg ellenkezik nála nagyobb szájú társaiéval, akik a lefújás után lépten-nyomon hangoztatták: immár nincs mitől és kitől félniük. S hogy a sokáig afféle perememberként számon tartott Brighi hirtelen megugró népszerűsége az olasz médiát is meglepte, jelzi egy szokatlan, két héttel ezelőtti jelenet. Miután a kolozsvári meccs főhőse csendesen, sapkáját a fejébe húzva kiértékelte a találkozót az olasz sajtósoknak, s elindult a csapatbusz felé, az egyik újságíró finoman oldalba bökte a társát: „Te, ki volt ez a játékos?”