Rücskös jégen is nagy bravúr

Egészen 1967-ig ugyanaz az ország adott otthont az A- és a B-csoportos jégkorong-vb-nek, sőt 1971-ben is Svájc volt mindkét házigazda, akkoriban azonban már elkülönült egymástól az elit és a legjobbak közé ácsingozó üldözők küzdelemsorozata. Magyarország ritka vendég volt a második vonalban, ezért is kísérte felfokozott várakozás 1964 novemberében már az olaszok elleni selejtezőt is.

Rajkai László, a válogatott szövetségi kapitánya kissé bizonytalan volt a párharc előtt az ellenfél valós erejét illetően, amin (1964-et írtunk) nem kell meglepődni. „Nehéz feladatot kell megoldania a válogatottnak – mondta a kapitány, aki játékosként tagja volt a Ferencváros 1951-ben százszázalékos teljesítménnyel bajnok csapatának. – Két okból is. Először ismeretlen ellenféllel szemben kell felvenni a harcot. Az olaszok azért is ismeretlenek, mert nem tudjuk, kikkel erősítettek az innsbrucki olimpia óta. Csehszlovákiai edzőtáborozásunk alatt beszélgettünk Bartonnal, a többszörös volt csehszlovák válogatottal, aki két évig Olaszországban edzősködött. Az olaszok nagy ügyet csinálnak a tizenhatos világbajnoki mezőnybe jutásból, s bizonyára erősítenek majd egy-két kanadai olasszal. Mi pillanatnyilag csak Innsbruck alapján ítélünk. Ha ugyanazzal a csapattal szerepelnek, akkor nem veszélyesek. A másik nehézség: a mieinknek két mérkőzés alapján kell bizonyítaniuk, hogy jó munkát végeztek a holt idényben, keményen dolgoztak és szorgalmasak voltak.”

Nos, a magyar hoki legendái közül többeket (a teljesség igénye nélkül: Losonczi Györgyöt, Jakabházy Lászlót, Babán Józsefet, Boróczi Gábort, Bikár Pétert, Zsitva Viktort) felvonultató együttes a genovai és a budapesti meccsek előtt még nem sejtette, hogy minden idők legjobb magyar vb-szereplése előtt áll, hiszen a Finnországban összesítésben elért 12. hely azóta is felülmúlhatatlan eredmény.

Az 1964-es vb-selejtező előtt Rajkai mester is az innsbrucki olimpiát hozta fel zsinórmértéknek, de nem árt felidézni, hogy az ott látott olasz együttes („Ha ugyanazzal a csapattal szerepelnek, akkor nem veszélyesek”) 6:4-re azért megverte a mieinket, mint ahogyan mindenki más is, így zárt a magyar hoki mindmáig utolsó olimpiai fellépésén az utolsó, a 16. helyen.

De Genovában, ahová a Keletiből vonattal utazott a válogatott, keményen odatették magukat a fiúk a Palasport jegére, és 6000 néző előtt csodával határos módon előnyt szereztek az egy hét múlva esedékes, kisstadionbeli visszavágóra. Az Innsbruckban a négy magyar gólból kettőt ütő Bánkuti Árpád ezt mondta: „Ha az első harmadban nem tudnak elhúzni az olaszok, akkor, véleményem szerint, nagyobb baj nem lehet”.

Nos, nemhogy nem húztak el, de egyetlen gól sem esett, és a második harmad elejének gyors gólváltását követően az utolsó húsz percre is 1:1-es döntetlennel fordultak a felek. Aztán Bruno Ghedina találatával gyorsan vezetést szereztek az olaszok. „A mieink azonban nem adták fel a küzdelmet, lendületesen támadtak és a 43. percben Boróczi jól sikerült távoli lövésével szemben az olasz kapuvédő tehetetlen volt. 2:2. Az egyenlítő gól megnyugtatta játékosainkat, akik tervszerűségre törekedve, néhány szép támadást vezettek. Egy ilyen támadás után a 47. percben Bikar lövőhelyzetbe került, lövését Bolla kiütötte. Nagy tömörülés támadt az olasz kapu előtt, a korong ismét Bikárhoz került, a középcsatár ezúttal nem hibázott. 3:2.” A fordulás után (igen, ekkor még az 50. perc végén térfelet cseréltek a csapatok!) csapatunk az elsőrangúan védő Losonczi György vezérletével meleg helyzetek sorát vészelte át, és bravúros 3:2-es győzelemmel utazott haza a visszavágóra.

Az olaszok persze nem adták fel, már három nappal a november 26-i második meccs előtt befutottak Budapestre, ráadásul nem vonattal, hanem a menetrend szerinti bécsi MALÉV-géppel. A híres magyar vendéglátásból nem sokat kapott az ellenfél, avagy mindent megtettünk a továbbjutásért: „Mialatt az olaszok az öltözőben készülődtek, a Kisstadion pályamunkásai felújították a jeget. Sajnos, nem gyalulták le, s ezért a jég felülete nem volt egészen sima. Ezt szóvá is tették az olaszok, valamint azt is, hogy több fényt kérnek a pályára. De sem az egyik, sem a másik esetben kérésüket nem tudták teljesíteni…”

A fedetlen, de a kor színvonalán versenyképes Kisstadiont 1961-ben adták át, és sokáig a magyar hoki szinte kizárólagos otthonaként szolgált. Az olaszok ellen ötezren gyűltek össze kiszurkolni a vb-re jutást. Tapintható volt a feszültség a jégen, a meccs „két legnyugodtabb részvevője a két csehszlovák játékvezető volt.”

Az idegnyugtató első gólt a BVSC-s védő, Koutny Lajos lőtte nem sokkal az első harmad vége előtt, fontos volt, hogy az olaszok ne vezessenek, és ezt a célt végig szem előtt is tartották a fiúk. A folytatásban Boróczi Gábor, a nyolcvanas évek későbbi sikerkapitánya kettőre növelte az előnyt, kár, hogy a Da Rin (a Népsportban konzekvensen Darin) testvérek közül előbb Alberto szépített, majd rögtön az utolsó húsz perc elején Gianfranco (a korabeli tudósításban: F. Darin…) már veszélyes közelségbe hozta az olaszokat.

„Erőteljesen küzdött mindkét együttes, a mieink igyekeztek tartani az eredményt. Néha önfeláldozóan védekeztek, belevetődtek a lövésekbe. Az olaszoknál az utolsó percben kapus helyett mezőnyjátékos állt be, de fölényüket így sem tudták gólra váltani” – így aztán 5:4-es összesítéssel a magyar jégkorong-válogatott kvalifikálta magát az 1965. márciusi finnországi világbajnokság 16-os mezőnyébe, annak is a B-csoportjába.

Lassan el is kezdődhetett az akkor még a téli hónapokra korlátozott hazai hokiidény, amelynek zárultával csoportjában 4. lett, így összesítésben a bravúros 12. helyen zárta a vb-t Rajkai László csapata – azóta sem jártunk ilyen magasságban. Az A-csoportot sorozatban harmadszor, összesen már ötödször a Szovjetunió, a B-t feljutást érően Lengyelország nyerte meg.