Véresen komoly buli

A világbajnokságnak nevezett sportesemények talán legfurcsábbikának ad otthont a következő napokban Tokió és Jokohama. Mindössze hét csapat alkotja a mezőnyt, amelynek tagjai között minden tekintetben szakadéknyi a különbség – másképp fogalmazva: történjék bármi az előttünk álló másfél hétben, aligha kérdőjeleződik meg a Manchester United „klubvilágbajnoki” státusa. Sőt nem veszít érvényéből Chris Milicichnek, az Új-Zéland határain túl érthetően ismeretlen Waitakere United edzőjének véleménye sem: tanítványai azt is álomként élik meg, hogy megmérkőzhetnek az ázsiai konföderáció második legjobb futballklubjával – amely történetesen ausztrál.

Az eltérő történelmi és kulturális örökség vagy éppen a jelenbeli – főként gazdasági okokkal magyarázható – égbekiáltó különbségek mindenféle emberi teljesítmény összemérhetőségét megnehezítik. Ausztrália labdarúgásának Ázsiához csatolása egyrészt azt bizonyítja, hogy ez a futballban sincs másként – másrészt pedig azt, hogy a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség kitartóan kísérletezik az egyenlőtlenségek felszámolásával, de legalábbis elfedésével. A hat konföderáció bajnokcsapatának (plusz a jómódú házigazda egy klubjának) randevút kínáló torna elnevezése is főképp ezért lett meglehetősen félrevezető módon klubvilágbajnokság. Nyilvánvalóan nem a világ hét legjobb klubja száll versenybe a trófeáért; a torna alább közölt műsora – továbbá az elnevezés és a versenykiírás apróbb módosításai – mutatják, hogy ezzel a FIFA tisztségviselői is tisztában vannak, no de ugyebár ott van a marketing meg az üzleti érdekek…

A nagyszerű gondolat, hogy Európa legjobb futballklubja mérkőzzék meg Dél-Amerika legjobbjával, a második világháború után kezdte mind jobban foglalkoztatni a sportági vezetőket. Az 1951-es riói nemzetközi torna sikerén felbuzdulva 1960-tól rendezték meg az Interkontinentális Kupának elnevezett páros mérkőzést, amely visszatérő izgalmas eseménye lett a versenynaptárnak. Kétségtelen: a szegényebb és bizonyítási vágytól fűtött dél-amerikai klubok háza táján sokkal komolyabban vették, mint a jómódú Nyugat-Európában. Különösen argentin–brit viszonylatban durvultak el a mérkőzések; számos fotó és visszaemlékezés örökíti meg a félelmetes Buenos Aires-i arénákban lefolyt, dulakodásokkal, köpködésekkel és kiállításokkal tarkított, véres ütközeteket – nem véletlen, hogy több BEK-győztes csapat (Ajax, Bayern München) a sérülésveszélytől tartva inkább lemondta a szereplést.

A nyolcvanas években a mindkét földrésztől távol fekvő és laikus Japánba telepített, egymeccsesre karcsúsított viadal veszített hevületéből, de egyben jelentőségéből is; azóta amolyan év végi gálának számított, mígnem a FIFA – nem kis részben globális irányítói szerepét nyomatékosítandó – szervezetileg a kontinentális klubtornák fölé emelte. Hiába szélesítették azonban a résztvevők körét 2000-től, a statisztikák arról tanúskodnak, hogy a többi földrész továbbra sem szólhat bele Dél-Amerika és Európa harcába.

Az idén már azt is nehezünkre esik elképzelni, hogy a vasárnap a legjobbjaival útra kelő, azaz a friss aranylabdás Cristiano Ronaldót, valamint Wayne Rooneyt, Carlos Tévezt és Dimitar Berbatovot a támadógépezetében tudó Manchester Unitedet akár csak a dél-amerikai vetélytárs is megtréfálja. Bár nem árt az óvatosság: a nem túl ismert ecuadori LDU Quito argentin és brazil ellenfelet is legyőzött a Libertadores kupabeli diadalmenete során, és júliusban nem akárhol – a riói Maracaná Stadionban vívta meg sikerrel a mindent eldöntő tizenegyespárbajt! A „Liga” játékosai, a szétlövésben három labdát kifogó José Cevallos kapussal, a gólerős Luis Bolanosszal és Claudio Bielerrel az élen pontosan ismerik a torna szép délamerikai hagyományait, csakúgy, mint „az egy meccsen minden megtörténhet” és „a labda gömbölyű” tételt…

Ha ők vagy mondjuk a kiváló Mohamed Abutrikát és Ahmed Hasszánt felvonultató, az elutazás előtt híveiknek döntőbe jutást ígérő kairóiak valamilyen csoda folytán mégis megnyerik a tornát, a nemzetközi futballcsalád minden tagjától hangos éljenzést érdemelnek. Az pedig, hogy a kicsikkel amúgy mindig, így most is szimpatizáló külvilág szükségszerűen megmosolyogja majd, hogy az LDU vagy az al-Ahli a világ legjobb futballklubja, legyen a FIFA gondja.