Illanó illúziók

Szamoránsky Piroska és Vérten Orsolya is mosolygós arccal érkezett a vegyes zónába. Először az Európa-bajnokság során. A számunkra utolsó mérkőzés lefújása után. Azt mondják, nem a megkönnyebbülésnek szól a mosoly, ám belül bizonyára azt érzik – jó, hogy vége, jó hogy haza lehet menni.

A mutatott játék alapján az tükröződött vissza, a játékosok többségének úgy kellett ez az Európa-bajnokság, mint egy jó nagy púp a hátukra. Harcoltak ők, tették a dolgukat, de nem élvezték a játékot, nem mosolyogtak, sem a pályán, sem azon kívül.

Nagyon szerethető, jóságos társaság, de le kell számolnunk bizonyos illúziókkal. Főleg azzal, hogy a világ közvetlen élvonalába tartozik a magyar női kézilabda-válogatott. Oda tartozott – eddig.

Óriási bravúr volt a pekingi olimpia negyedik helye, de a mi válogatottunk valós értékét inkább a nyolcadik hely jelenti, amelyen Macedóniában végzett. Az a baj – még akkor is, ha a jelenlévőkhöz hozzávesszük Tóth Tímeát és Ferling Bernadettet –, hogy nem látszik, idővel ki tudna felnőni ebből a csapatból Görbicz Anitához.

Pedig most senki sem teheti fel a kérdést a szövetségi kapitánynak, hogy miért ezt és miért nem azt hozta magával az Európa-bajnokságra. Akik itt voltak, azok jelentik a jelenlegi magyar női kézilabda krémjét.

Lehet a lányokat szeretni, mert szerethetőek, aranyosak – csak sajnos nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy az 1996-os tizedik helyet leszámítva a mostani minden idők legrosszabb Európa-bajnoki helyezése.

Évekig tartó kemény, nagyon kemény munka vár a kapitányra és a játékosokra is, ahhoz, hogy visszatérjünk az igazi elitbe. Hogy újra tudjunk mosolyogni. A pályán és a pályán kívül is.