Vége…

Sándor Tamás befejezte profi labdarúgói pályafutását. Harmincnégy éves, neki már itt fáj, ott fáj, amott fáj, a kezdőcsapatba sem igen fért már be az utóbbi időben, úgy véli tehát, minek erőltesse, idehaza mindent elért, amit lehetett, eljött a búcsúzás ideje.

Ha nem Sándor Tamásról lenne szó, talán csak legyintene az ember, hiszen tucatsztori ez, a futballista sorsa, hogy fiatalon „menjen nyugdíjba”, harmincnégy esztendősen tulajdonképpen öreg. A debreceni irányító esete más – megkülönböztetett figyelmet érdemlő. Ha másért nem, hát azért, mert neki tehetsége volt a futballhoz, nála a labda nem eszköz volt csupán, ő azzal alkotni tudott, márpedig ez a szegényes magyar fociban is nagy szó.

Jó volt nézni a cseleit, a lövéseit, hogy mozdulatai által bizonyosodjék be újra és újra: a futball az istenáldotta tehetségek ajándéka a szurkolóknak. A divatos fogalmak szerint Sándor Tamás fénykorában sem volt világsztár, tán még sztár sem, hanem „csak” kiemelkedő tudású futballista. Mindamellett azonban ő volt az a játékos, aki megbecsülte mindazt, amit a magyar labdarúgástól kapott.

Elképzelhetetlennek tartotta, hogy idehaza ne anyaegyesületét, a DVSC-t szolgálja, nála a klubhűség nem szlogen, hanem szívből fakadó életérzés, s merthogy Debrecenben ilyen nevelést kapott, vérbeli profiként mindvégig hitt abban, hogy egyszer bajnok lehet a Lokival.

Persze, vihette volna többre is, lehetett volna tizenegynél többször válogatott, azonban sohasem titkolta a véleményét (s ebben bizony igaza is volt, sőt van): a magyar futball elpazarolta a tehetségeit akkor, amikor a kilencvenes években nem menedzselte, nem tartotta együtt az atlantai olimpiára kijutó válogatottat, tétlenül hagyva, hogy szétforgácsolódjék a nagy generáció. S bár mifelénk a pénzkereső futballistáknak nincs nagy respektjük, Sándor Tamás példakép lehet, hiszen sohasem volt rest jótékony kezdeményezés élére állni; nem reklámozta szerepvállalásait, ám a pályán kívül is mindent megtett (megtesz) azért, hogy a sportág mellé állítsa a labdaszerelmes gyerekeket.

Tulajdonképpen ennyi fért bele, s mondom, a csillogóbb külföldi futballprodukcióhoz szokott szem számára tán nem is akkora történet a magyar középpályásé. A lényeg csupán annyi, hogy sok embert elszomoríthat Sándor Tamás visszavonulása – nélküle az NB I-ben szegényebb lesz a játék.