Három az egyben

Három aranyérem.

Sorozatban.

Olimpián.

Magyar színekben.

Vízilabdában.

Öt tőmondat, de több mint elegendő ahhoz, hogy földig hajoljon előtte mindenki. Mert ugyebár az olimpia nálunk a versenyek versenye, az ott szerzett bajnoki cím a siker netovábbja. Nemzeti büszkeségért se megyünk a szomszédba, ha pedig a pólóról van szó, persze hogy mi vagyunk a legjobbak.

Így aztán Kemény Dénesről szólva vagy megállunk itt, vagy háromkötetes monográfiát (plusz pótkötet) írunk róla– mondjuk, mint lapunk legendás, Istenben boldogult egykori főszerkesztője, Feleki László Napoleonról –, mindkét megoldás helyénvaló.

Így is, úgy is legendás a produkciója. (A Napoleon-hasonlatot persze magabiztosság ide, valós értékrend oda, biztosan visszautasítja.)

Az ördög a részletekben rejlik esetében is.

Mert az eredmények önmagukért beszélnek, ám fölidézve a múltat rengeteg a példa arra, hogy folyamatokban gondolkozik, tudja, hogyan akar eljutni egyről a kettőre (esetében: háromra…).

Amikor például 1995 augusztusában Bécsben, az Európabajnoki döntőben a magyar válogatott kikapott az olaszoktól (8–10), a lefújás után azonnal mondta, hogy a csapattal az a legnagyobb baj, hogy vagy leiskolázza ellenfelét, vagy ha feszült a csata, szoros a meccs, kikap tőle. Aztán két esztendővel később, már kapitányként a sevillai Eb fináléjában együttese 3–2-re legyőzte Jugoszláviát, az utolsó negyed előtt 2–1-re még az ellenfél vezetett.

A csata feszült volt, a meccs szoros, de most mi nyertünk.

Vagy ott van Benedek Tibor esete. A korszak emblematikus pólósának számító klasszissal az első edzések egyike után közölte: szeretné, ha nem lenne többet gólkirály, viszont lenne már végre egy aranyérme világversenyen.

Az előzményekhez tartozik, hogy korábban érződött egy amolyan „majd a Tibi megoldja” felfogás a csapatnál, ami egyrészt túl nagy terhet pakolt Benedekre, másrészt pedig némileg felmentette a többieket a felelősség alól.

A Kemény Dénes által elképzelt folyamat állomásai közül legyen elegendő csak arra emlékeztetni, hogy már az első nyáron aranyérmes lett Benedek Tibor (1997, Eb: Sevilla), Pekingben pedig háromszoros olimpiai bajnokként magyarázta: „Húszévesen egyedül pólóztam, meg akartam váltani a világot, minden pillanatban gólt akartam dobni. Most pedig csak a csapat érdekelt, semmi más… A folyamat a hiúság feladásával járt, de így van rendjén. Pekingben már nem éreztem világmegváltónak magam, arra ügyeltem, hogy a fiatalok is átélhessék azt, amit én Sydneyben és Athénban.”

És ha már Benedek Tibornál tartunk…

Kemény Dénes nem vitte magával Sydneybe Vincze Balázst. Az uszodában arról szólt a fáma, hogy Vincze számít arra, hogy egykori újpesti harcostársa szól egy-két jó szót az érdekében a kapitánynál. Nem tette, ám történetünk szempontjából fontosabb, hogy amikor Kemény Dénest megkérdeztem, mit felelt volna Benedeknek, egyből rávágta: „Egyszerű. Adtam volna nekik fél órát, hogy eldöntsék, kettejük közül melyikük utazik az olimpiára, s melyikük marad itthon…”

Tényleg egyszerű.

Mint ahogy az is, hogy az utazó csapat kihirdetésénél nem indokol. Egyetlenegyszer tette meg, Tóth Frank esetében, meg is bánta. Mert meg kellett értenie, hogy a kimaradó sértett ember, igazságtalannak érzi mellőzését, ennek megfelelően is viselkedik, miért viselkedne másképpen? A szavait pedig könnyű kiforgatni.

„Ha indokolnék, kitenném magam annak, hogy hazugságokkal támadjanak meg, márpedig úgy gondolom, a többi játékosnak tartozom annyival, hogy nekik olyan kapitányuk legyen, akit a lehető legkevésbé lehet támadni. Mert egy játékos akkor tud kiemelkedőt nyújtani, ha erős a csapat és erős az edzője”– így a kapitány

A történethez hozzátartozik, hogy Kemény Dénes és Tóth Frank később megbeszélte, sőt alaposan kibeszélte az esetet, a konklúzió pedig a kapitány olvasatában: „Én sohasem fogok rá haragudni, mert a csapat és személy szerint ő annyi mindent adott nekem, hogy azt nem lehet semmissé tenni, pláne nem olyan mondatokkal, amelyekről tudni lehet, hogy kiprovokálták belőle.”

Négy jelölt közül választották meg kapitánynak 1996 decemberében. A 15 elnökségi tag közül hat szavazott rá, ha úgy tetszik, „kisebbségi” kormányzásra kapott felkérést, hiszen kilencen mást láttak volna szívesen a válogatott kispadján. Ezt csupán „érdekes felvetésnek” tartotta, a munka izgatta. Sokan adtak neki tanácsot hivatalba lépése után, közülük mintha Kásás Zoltáné lenne a leginkább jellemző az elmúlt 12 esztendejére, s persze a leginkább testre szabott. Egykori tatabányai játékostársa, aki maga is volt kapitány, így intette: „Senkire se hallgass, minden döntésedben csak a saját érzéseidre hagyatkozz, mert ha Isten ne adja, valami rosszul sül el, akkor legalább tudod, hogy te rontottad el.”

Huszonegy játékos alkotta együttesét Sydneytől Pekingig. A 2000-es aranyérem után Athénra négyet „cserélt”, Pekingre szintén. Ettől függetlenül visszatérő a megállapítás, hogy „Kemény Dénes csapata” lett háromszoros olimpiai bajnok, ha úgy tetszik, a reklámokból ismert „Három az egyben” szlogennel írható le a folyamatosság.

És még nincs vége…

Kedden közhírré tétetett, hogy Londonra is Kemény Dénes készíti fel a válogatottat. A kérdésnek, hogy jól tette-e, hogy hosszabbít, nincs értelme, felnőtt ember, az ő élete, neki kell gazdálkodnia vele. „Tapasztaltabb, higgadtabb és főleg magabiztosabb lettem” – adott magáról állapotjelentést a döntés után. Hozzátehette volna még a hitelességet is. Nem csupán a három arany, az alapállása miatt is: „Legyünk önkritikusak! A kapufát én mindig is rossz lövésnek tekintettem, nem is emlegetem mentségként soha.” Meg aztán rá is érvényes, amit a Pekingben győztes csapatáról mondott: „A siker egyik kulcsa volt, hogy senki sem akarta túljátszani a szerepét, mindenki a maga kis feladatát teljesítette, nem akart több vagy kevesebb lenni, mindenki elfogadta, hol a helye.”

Neki a magyar vízilabda-válogatott élén. Érvként jöjjön ismét az öt tőmondat. Három aranyérem. Sorozatban. Olimpián. Magyar színekben. Vízilabdában.