Kézi vezérlésű klub

„Emlékeztetném önöket, hogy a labdarúgás története során nálam több trófeát egyetlen klubelnök sem nyert, így bizonyos tekintetben illik rám a Superman becenév. Különösen büszke vagyok a teljesítményre annak tükrében, hogy mögöttem Santiago Bernabéu következik a sorban, aki a Real Madriddal feleannyi serleget sem szerzett, mint én” – dőlt hátra mosolyogva Silvio Berlusconi a Porta a Porta című olasz televíziós műsorban nem sokkal 2008-as választási győzelmét megelőzően. S bár a nagyotmondás kampányidőszakban a tapasztalatok szerint bocsánatos bűnnek számít, az akkoriban harmadik miniszterelnöki periódusára készülő politikus a fenti kijelentéssel alighanem kissé túllőtt a célon. A Milan első embere ugyanis nemcsak hogy nem duplázta meg „vetélytársa” eredménysorát, de egyelőre még utol sem érte. Ha minden sorozatot, kupát számításba veszünk, Bernabéu 30–27-re vezet Berlusconival szemben, ám ha csak a legfontosabbakat (BEK/BL, nemzeti bajnoki cím, nemzeti kupagyőzelem) tekintjük, a különbség még nagyobb: 28–14 – és nem a milánói klubvezető javára...

„Hagyjuk most a politikát, beszéljünk a futballról!”

Az Olaszországban csak Il Cavalierének (Lovagnak) becézett politikus fenti füllentését persze ugyanúgy lenyelte az extravagáns jelleméhez, megbotránkoztatást kereső természetéhez hozzászokott olasz közvélemény, mint korábbi „poénjait”: hasonlította már magát Churchillhez, Napóleonhoz, Jézus Krisztushoz is. Attól, aki egy német képviselőnek náci filmszerepet javasolt, aki azt állította, hogy a kínai kommunisták gyerekeket esznek, és aki dicsérte Barack Obama amerikai elnököt napbarnított bőréért, szinte mosolyogtatóan hatott, amikor egy európai államférfiak számára rendezett hivatalos munkaebéden az asztalnál ülő hölgyek legnagyobb megdöbbenésére így szólt: „Most beszéljünk valami érdekesebbről, mondjuk a nőkről vagy a futballról!”

A labdarúgást egyébként más politikai eseményeken is szívesen előhozta, ha másképp nem, hasonlatként. Nem véletlen, hogy amikor 1994-ben a „Tiszta kezek” program leleplezései nyomán keletkezett űrt kihasználva megjelent a politikában – a fordulatot magyarázó esszéjének a „Pályára lépés” címet adta... –, pártját az addig az olasz válogatott biztatására használt Forza Italia (Hajrá, Olaszország!) néven vezette be, tagjait pedig belső körökben „azzurri”-nak nevezte. A korábban építési vállalkozásairól, médiabirodalmáról, hirdetési ügynökségéről és számos kisebb vállalkozásáról ismert közszereplő legjobb reklámja ugyanakkor egyértelműen a Milan volt: a klubot – az Inter megszerzésére tett kudarcba fulladt kísérlete után – 1986-ban vásárolta meg, és később a csapat diadalait hajlamos volt politikai alkalmasságának alátámasztására felhasználni. Első miniszterelnöki időszaka (1994– 1995) idején hangoztatta: „Olaszországot olyan sikeressé akarom tenni, amilyen a Milan.”

Nem lehet klubelnök, mégis úgy viselkedik

És a választási győzelem tükrében megállapíthatjuk, a futball mint referencia és mint első számú téma, meghozta a várt hatást. Érdekes ezzel kapcsolatban John Foot futballtörténész véleménye: „Hosszú kutatás után Berlusconi tanácsadói rájöttek, hogy egyetlen nyelv létezik, amely egységbe kovácsolhatja az olaszokat – a labdarúgás nyelve. Elvégre a választók fele futballszurkolónak vallja magát...”

A Milan pedig Berlusconi kézi vezérlésű klubjává (vagy hogy Pierpaolo Berlusconit, Silvio öccsét idézzük: „játékszerévé”) vált, amelynek neve az évek során összeolvadt az ország harmadik leggazdagabb emberének számító tulajdonosáéval. Ezt annak ellenére kijelenthetjük, hogy a 2001–2006 között és 2008 májusa óta a miniszterelnöki tisztséget betöltő Berlusconi hivatalosan nem ülhet a Milan elnöki székében, mert a jogszabályok tiltják a kormányfő ilyesfajta szerepvállalását. A klub honlapján a szervezeti felépítés elnöki tisztségre vonatkozó soránál nem szerepel név, ám gyakorlatilag mindenki tudja és tiszteletben tartja, hogy a fontos döntéseknél nem az alelnök Adriano Galliani, hanem Berlusconi szava a döntő.

Így például a 2008 nyarán átigazolt Ronaldinho és Andrij Sevcsenko szerződtetése is a klubvezér határozata volt (az ukrán csatár megszerzéséről például szicíliai villájában tárgyalt a Chelsea-t tulajdonló Roman Abramoviccsal), de nevezhetjük parancsnak is, hiszen számos klubközeli szakértő megkérdőjelezte a lépés helyességét.

A szurkolók egy része elküldené a mindenhatót

Berlusconi azonban ekkor már kényszerpályán mozgott, a Milan szurkolói közül ugyanis több ezren aláírták azt a nyár elején megfogalmazott internetes petíciót, amelyben a belső ellenzék udvariasan megkérte a tulajdonost: „Legyen az egyesületnek újra méltósága! Köszönjük az eddigi áldozatokat, de a köz érdekében, kedves elnök úr, legyen szíves, adja el a Milant!”

A lépésre eddig nem került sor, és a közeljövőben sem lehet a presidente „megfúrására” számítani: ne feledjük, a 72 éves politikus a Milan mellett éppen a nehéz helyzetek megoldására a legbüszkébb. Mintegy száz bírósági ügyével például egy G8-as találkozón így dicsekedett:

„Nincs és nem is volt a világegyetemben még egy olyan élőlény, amely ellen annyiszor indítottak volna eljárást, mint ellenem!”

S biztosak lehetünk benne, ahogy az eddigi százat, a százegyediket is túlélné.