Játékszenvedély

Nem hiányzik a Sport uszoda?Nem hiányzik a Sport uszoda?

Nem. Az enyém ugyanis, örökre. Azt a több mint három évtizedet, amikor szinte mindennap ott voltam a Szigeten, nem vehetik el tőlem. Az élmények beleégtek a zsigereimbe, akárcsak a sport. Tizenévesen beleszerettem, én pedig hűséges vagyok az érzelmeimhez.

Érthető a kötődése, hiszen akkor volt gyerek, amikor a legsikeresebbek voltunk a sportban.

Ráadásul nem volt még tévé, a rádióközvetítések pedig megkövetelték a fantáziát.

Nálam annyira, hogy a helsinki olimpia idején a házunkban lakó gyerekek kezébe zászlót adtam, levonultunk az udvarra, és felsorakoztunk. Olimpiai megnyitót játszottunk. Amikor pedig az 1954-es budapesti főiskolás világbajnokságon édesapám gyerekkori barátjának a fia, a pénteken temetett legendás vívó és mester, Sákovics József megengedte, hogy vigyem a vívózsákját, és megnézhettem a versenyét, utána napokig egy xilofonütővel a gázcső ellen „asszóztam”. És persze nyertem.

Ennyi bőven elég a fertőzéshez.

Hát még amikor bekerültem az Árpád Gimnáziumba… Iglói Náci bácsi, azaz teljes nevén Iglói Ignác Mihály volt a testnevelő tanárunk. A három futózseni, Iharos, Rózsavölgyi és Tábori mestere. Szuggesztív egyéniség volt, igazi „futóbolondok” lettünk a közelében élve.

„Futóbolondok”? Ez mit jelent?

Reggelente körbefutottuk az Amfiteátrumot, s persze ott voltunk Iharosék sikeres világcsúcskísérleteinél is. Különös szokása volt a tanár úrnak, hogy öt perccel hamarabb befejezte az óráit, maga köré gyűjtött bennünket, és megtanított egy-egy népdalt. Az ő nótája – sohasem felejtem el – a Vásárhelyi híres promenádon… kezdetű volt. Az egyik érettségi találkozónkon beugrott, mintha tudta volna, hogy a melbourne-i olimpia után nem jön haza, viszont ha később meghalljuk az általa tanított dalokat, mindig gondolunk majd rá. Ha így képzelte, nem tévedett. És abban sem, hogy aki tizenévesen megszokja a rendszeres mozgást, képtelen nélküle élni.

Diákként könnyebb az ilyesmi, mint felnőttként, a munka mellett.

Mire első „állomáshelyemre”, Debrecenbe kerültem, már szokásaim közé tartozott a mozgás.

Főiskolásként néhányan elkezdtünk lejárni a Sportuszodába, a reggeli úszás inkább hozzátartozott a hétköznapjaimhoz, mint – mondjuk – az előadások látogatása. Nagy élmény a Margitsziget hajnalban, az élményt pedig tetézte, hogy minden reggel láthattuk úszni Marosán elvtársat, talán nem véletlen, hogy piros úszósapkában rótta a hosszakat.

Mint Bástya elvtárs, a Tanú című filmben…

Ugyanúgy, ami nem véletlen, hiszen – ahogy mesélték – róla mintázták az úszó pártvezér figuráját. De visszatérve a lényegre: Debrecenben – ahogy fogalmazott: felnőttként – már erő is kellett ahhoz, hogy sportoljak.

Csak nem tiltották a színházban?

Dehogy. A vidéki színész bevett életformája nehezítette meg. Mert az úgy volt, hogy az előadás után lementünk a színészklubba, onnan a Művész presszóba, majd az Aranybika grillbe. Következett a kisállomás, majd némi vonatozás után a nagyállomás. Reggel nyolc körül feküdtünk le, délelőtt próba, délután alvás, este előadás, és kezdődött minden elölről.

Szép program…

És életveszélyes… Úgy szoktam mondani, hogy megláttam a gödröt… Jártak be a színházba egyetemisták statisztálni, szó, szót követett, és elkezdtem teniszezni. Azóta is játszom, hatvankilenc éves leszek márciusban, így mondható, hogy örök a szerelem. A legmélyebb akkor volt, amikor fölkerültem a Nemzeti Színházba. A Sportuszoda mellett volt a Művész SK pályája, ha csak tehettem, ott ütöttem a labdát. Utána pedig ültem a büfé teraszán, ahol fantasztikus élet volt. Igazi klub volt, anélkül, hogy valaki is ezt a címkét aggatta volna rá. És fantasztikus sportemberek. Lehajoltam, hogy megkössem a cipőfűzőmet, s amikor fölnéztem, két-három olimpiai bajnokot pillantottam meg. Ott fogalmazódott meg bennem az álom, jó lenne, ha a gyerekeim között lenne olimpikon is.

Ez megadatott, hiszen Andrea lánya 1988-ban Szöulban hatodik lett a ritmikus sportgimnasztikázók között, ennél többre azóta sem vitte senki a sportág honi történetében.

Óriási volt…! Magyar idő szerint reggel volt vége a versenynek, lementem az uszodába, ahol az előcsarnokban lévő nagy tablón ott volt fényképpel: 6. Sinkó Andrea… Mondanom sem kell, hogy aznap nem teniszeztem, meg kellett ünnepelni a teraszon a gyerek hatodik helyét.

Ezután aligha véletlen, hogy pályafutása legszebb időszakának tartja a Katona József Színházban eltöltött éveket, amikor – így mondta – igazi csapatban játszott és élt.

Nekem, színészként ugyanúgy az adott pillanatban kell hoznom a legjobb formámat, mint a sportolónak, ráadásul az én sikereimet is meghatározza, hogy milyen volt a felkészülés, s persze az is, kikkel játszom együtt. Nos, a Katonában – hogy stílusos legyek – nem kellett azzal foglalkoznunk, hogyan kell levenni a labdát, csak a taktikára figyelhettünk. Azonosan gondolkodó emberek jöttek össze, fejlett humorérzékkel, mert ez is nagyon fontos! Hogy csapat voltunk, arra bizonyíték, hogy a színészek az egyik előadásban főszerepet játszottak, egy másikban viszont epizodistaként léptek fel. És ami fontosabb: a rendezők törődtek az előadásokkal, minden este megbeszéltük, milyen tanulságokat hozott az adott nap.

Munkás időszak lehetett…

Székely Gábornál ez természetes. Amikor Kossuth-díjat kaptam, délelőtt még próbáltam az Új Színházban, utána szmokingot vettem, meg kellett mutatnom magam neki, aztán rohantam a Parlamentbe. Ott ért Székely üzenete, hogy az esti próbát kihagyhatom…

Fivérével, Sinkovits Imrével az egyetlen testvérpár a magyar színháztörténetben, akik valamennyi állami elismerést megkaptak – a Jászai Mari-díjtól a Kossuth-díjig. A rokoni szál előny volt?

Inkább hátrány. Nem mi tehettünk róla. Máig nem tudom, miért, de ki akartak játszani bennünket egymás ellen. Folyamatosan összehasonlítgattak bennünket, tehát az azonosságokat keresték, nem látták, hogy tűz és víz vagyunk. Már csak a tizenkét év korkülönbség miatt is. Mint később, a családi levelezésből kiderült, Illyés Gyula kifejezetten ránk írta a Testvérek című darabját, persze hogy Kálmán Gyurira osztották a nekem szánt szerepet… Ő játszott együtt a bátyámmal, pedig enyhén szólva sem rajongott a feladatért.

Öt év szabadúszás után újra úgymond, csapatban dolgozik, megint a Nemzeti Színház tagja, igaz, a színházi világ – hogy is mondjam? – sem olyan már, mint egykoron.

Biztos, mi is változtunk… Engem nem zavar az idő múlása, mindig fiatalpárti voltam, komolyabban: a tehetséges emberekhez mindig szívesen vagyok bizalommal. Az igazgatóm, Alföldi Róbert hivatalba lépésekor azt mondta, mindig kíváncsi lesz a véleményemre. Ez így is van, mellette jó szerepeim vannak, a tenisz is eléggé jól megy, mondja, mi kell még?