A pénz nem az ő uruk

1. Steven Gerrard (Liverpool–Chelsea, 2004, 2005)1. Steven Gerrard (Liverpool–Chelsea, 2004, 2005)

José Mourinho mindenképpen meg akarta szerezni a „vörösök” lelkét az Anfield Roadról. Először 20, egy évvel később 32 millió fontos ajánlatra ösztönözte a londoni kékek tulajdonosát, Roman Abramovicsot. Az anyagi nehézségekkel küszködő Liverpoolnál el is gondolkodtak a váltáson. A Kop fanatikusai azonban jobb belátásra bírták őket, és a kicsit hezitáló – Gerrard nem érezte, hogy igazából világverő csapat alakulna a Liverpoolnál – Steve „Wonderüket” is. A jutalom egy felejthetetlen BL-döntő, a serleg és mostanra valóban az angol bajnoki címre törő csapat kialakítása lett.

2. Cristiano Ronaldo (Manchester United–Real Madrid, 2008)

A tavalyi nyár legemlékezetesebb szappanoperájának az lett a vége, hogy „jött a csősz, és mindenkit kizavart az erdőből”. A csősz, mármint Sir Alex Ferguson „számító csürhének” nevezte a Real Madrid vezérkarát, és maga utazott nyaraló sztárjához, hogy meggyőzze, neki még a Manchester United a jelene és a jövője. A nyáron azonban új elnök jön Madridba, s ha az Florentino Pérez lesz, kevesen fogadnának arra, hogy Ronaldo nem öltözik hófehérbe – ráadásul a portugál édesanyja is ezt szeretné.

3. Gareth Barry (Aston Villa–Liverpool, 2008)

Rafa Benítez, a Liverpool szakvezetője lenyűgözve nézte, hogy az Aston Villa all-round futballistája hogyan remekel Steven Gerrard oldalán a válogatottban. Ezért aztán a spanyol megpróbálta rádumálni Barryt, igazoljon az ő klubjába. A labdarúgó egy bizonytalan pillanatában el is ígérkezett. Aztán már nagyon megbánta. A Villa-tábor ugyanis folyamatosan szidta, menedzsere, Martin O’Neill pedig azt mondta csapata vezérének, hogy felhúzza egy árboccsúcsra, ha nem veri ki fejéből az átigazolás ötletét. Barry megijedhetett, mert azóta parádésan futballozik, együttese pedig BL-helyért verseng.

4. Alan Shearer (Southampton–Manchester United, 1992, Blackburn–Manchester United, 1996)

Brit rekordnak számító 3.3 millió fontot fizetett Jack Walker, a Blackburn Rovers tulajdonosa a Sotonnak Shearerért 1992ben, s ezzel kilökte a nyeregből a fantasztikus középcsatárért szintén bejelentkező Manchester Unitedet. A bajnoki cím is Shearert követte, Blackburnben 138 meccsen 112 gólt rúgott. Aztán Sir Alex másodszor is felsült, amikor négy évvel később a csatárfenomén az MU helyett a Newcastle-t választotta.

5. Alfredo Di Stéfano (River Plate/Millonarios– Barcelona, 1953)

Nehéz elhinni, de addig jóban volt egymással a Barcelona és a Real Madrid. Argentínában dúlt a játékossztrájk, ezért a kiváló argentin középcsatár Kolumbiába igazolt. Egy madridi bemutató meccs után szóban megállapodott a Barcelona képviselőivel, s ezt a FIFA is nyugtázta.

Ám a spanyol szövetség nem. Maga Santiago Bernabéu, a Real legendás elnöke íratta alá Di Stéfanóval a Realhoz szóló átigazolási lapot (ráadásul megegyezett a Riverrel és a Millonariosszal is), amit a honi szövetség elfogadott. Merte volna nem ezt tenni – dúlt a Franco-korszak, s a diktátor, mint tudjuk, óriási Real-hívő volt. Azóta viszont nem szereti egymást madridi és barcelonai.

6. Paul Gascoigne (Newcastle– Manchester United, 1988)

Sir Alex megint hoppon maradt. Szóban ugyanis megállapodott az akkoriban éppen a liga legjobb fiatal játékosa címet elnyerő középpályással, ám amikor a nyaralás után alá kellett volna írni a szerződést, az MU menedzsere megdöbbenve tapasztalta, hogy a Tottenham vezérkara magához édesgette Gazza családját, a játékos pedig Londonba költözött. Ami még érdekes: Ferguson jó viszonyban maradt a mostanában démonaival harcoló Gascoigne-nal, aki egy gyenge pillanatában beismerte neki, rosszul döntött akkoriban.

7. Sir Tom Finney (Preston North End–Palermo, 1952)

A brit futball első jelentősebb átigazolását hiúsította meg a Preston vezérkara, amikor nemet mondott a szicíliai ajánlatra. Pedig a 76szoros válogatott Finney, akit a modern futballista egyik első igazi képviselőjének tartottak, akkoriban öntőmunkásként mindössze heti 14 fontot keresett, és szerelemből futballozott. A Palermo ajánlata: 30 ezer font a Prestonnak, 10 ezer font aláíráspénz a futballistának. És mégsem jött össze.

8. Diego Maradona (Argentinos Juniors– Sheffield United, 1978)

Harry Haslam, a United menedzsere 1978 nyarán Argentínában járt, és visszatértekor azt mondta, olyan futballistával találkozott, amilyet még nem láttak Angliában. Ne feledjük, az „isteni” Diego csupán útban volt az Olümposzra, nem volt még 18 éves. Haslam 200 ezer fontot ajánlott az argentin klubnak, ám a transzferből semmi sem lett. A Sheffield Maradona helyett klubrekordként kifizetett 160 ezret a River Plate-nek Alex Sabelláért. Jogos a kérdés: ő meg kicsoda?

9. Samuel Eto’o (Barcelona–Tottenham, 2008)

Amikor a múlt nyáron Pep Guardiola, a Barcelona újonnan kinevezett szakvezetője kijelentette, hogy nem számol a Ronaldinho, Deco, Samuel Eto’o hármassal, minden valamirevaló európai klubvezető fantáziája működésbe lépett: szerezzük meg a kamerunit. Aztán senki sem vette meg, mert a Barca által kért 40 millió euró, illetve a játékos magas fizetési igényeinek teljesítése a lehetetlen küldetés címszó alá tartozott. Most már alighanem mindenki boldog Barcelonában, hogy elmaradt az átigazolás.

10. Ronaldinho (Paris SG– Manchester United, 2003)

Sir Alex újabb buktája – talán ezek az esetek segítettek az MU skót menedzserének abban, hogy megkeményedjen, s a múlt nyáron ezért volt képes elhajtani a Real Madrid képviselőit Ronaldo-ügyben. Beckham akkoriban éppen elmenőben volt, s kellett egy szupersztár. Ez azonban nem Ronaldinho lett. Állítólag nem tetszett a brazil zseninek az angol időjárás meg a Ferguson-féle hozzáállás az éjszakai élethez.