Kék-zöld foltok öröme

Pástra lép kedden?Pástra lép kedden?

Nem hiszem.

Pedig ha jól tudom, edz a Veterán Vívónők Infantilis Asztaltársasága.

Jól tudja, de most csak vacsora lesz. Elvégre alapvetően asztaltársaság vagyunk.

Meg vívónők. Akik – úgy látszik – képtelenek elszakadni sportáguktól.

Úgy látszik… Pedig amikor pályafutásom vége felé már bepillanthattam a kulisszák mögé is, mi tagadás, kicsit kiábrándultam. Mintha a vezetők inkább szolgálták volna saját magukat, mint a sportágat. Aztán – látja, ilyen az élet – újra benne vagyok a vívásban, az asztaltársaság jóvoltából, meg ott a Törekvés is…

Amelynél szakosztályvezető. De kezdjük az elején… Hogyan lesz valakiből éppen vívó Ózdon?

Nincs itt rejtély. Édesapám vívott, kardozó volt, aztán abbahagyta, mert ott volt neki a színjátszókör, a gyár és persze a család. Nagyon szerette a vívást, nem véletlenül küldte le a terembe a nővéremet, Mariannt, akinek már tizenhárom évesen első osztályú minősítése volt. Engem ez n e m hatott

meg, csak szörnyülködtem, milyen lehet az a sportág, amelyben kék-zöld foltokat szerez a gyerek edzésen.

Ehhez képest…

Ehhez képest egy vasárnapi ebédnél apám megunta az örökös hepciáskodásomat, és közölte: „Te is ezt fogod csinálni!” Bőgve mentem le az első edzésre. Tizennégy éves voltam, szerencsére nem volt idő arra, hogy hosszasabban tanítgassanak, három hónap elteltével már versenyeztem. Estem, keltem, csúsztam, másztam, de megéreztem az ízét.

És még tehetséges is volt, különben aligha kerülhetett volna Budapestre.

Nem tudom. Amikor a legendás Elek Csibi testvére, Elek Margit meglátott a páston, felkiáltott: „Jézusom, ennek a lánynak a mozgása teljesen idegen a vívástól!” Viszont – én így mondom – egy nagy, hosszú marhaság voltam, s nagyon tudtam őrjöngeni a versenyeken. Jellemző, hogy amikor egyszer tanácstalanul ténferegtem a páston, Szabó Putyi bekiabált: „Sikítsál, Gréti!” Sikítottam, ami átlendített a holtponton, a bekiabálásból pedig szállóige lett.

Minden jó, ha jó a vége, de ha már az édesapja nyomdokain haladt, fordulhatott volna a színészi pálya felé is.

Nevetni fog, fordultam. Jelentkeztem a főiskolára, de a felvételi egy időben volt egy NDK-beli juniortúrával. Nem nagyon hittem, hogy Ózdról egyáltalán ki lehet törni, repülőn viszont még nem ültem, osztottam-szoroztam, és maradt a verseny. Vívó lettem.

Végül is – megfogalmazása szerint – ki tudott törni Ózdról. Nehezek voltak az első évek?

Ha arra gondol, nem voltam falusi kislány Pesten… Szenvedésről szó sem volt, sőt az önállóság különösen jót tett nekem. Más volt persze, mint otthon, ahol körülöttünk, gyerekek körül forgott a világ. Képzelje, anyut az apu csak akkor engedte el dolgozni, amikor mi a nővéremmel már középiskolások voltunk. Biztosan elcsúszhattam volna néhány banánhéjon, de szerencsére megúsztam. Otthon jól felkészítettek mindenre, nem véletlenül van bennem, hogy a családnál nincs fontosabb.

Mesélte is egyszer, hogy amikor szülés után visszatért a pástra, más volt minden, mint korábban.

Karola kilencvenben született, én pedig még vívtam kilencvenháromig. Rá kellett döbbennem, hogy nem vagyok igazán profi. Hiába ment el gyesre a párom, segített mindenben a csodálatos anyósom, félig mindig otthon voltam. Nem tudtam kikapcsolni. Éppen ezért úgy nézek fel Nagy Titire, mint a királyok királyára, hogy gyerek, család mellett két olimpiai aranyérmet szerzett. Még a gondolatba is beleborzongok…

Karola is vív.

Igen. A Törekvésben.

Ahol – mint már szó volt róla – szakosztályvezető.

Botcsinálta szakosztályvezető – ezt mindig hozzáteszem. Ami nem kisebbíti az örömömet, hogy a Bihari úti társaság tagja lehetek. Az alapító, Alföldy László nyomdokaiba léptem. Utol sohasem érhetem, amit ő megteremtett, az csak nehezen utánozható. Nálunk együtt élnek, edzenek, versenyeznek az ép és a kerekes székes vívók, remek edzőink vannak, köztük Beliczay Sanyi „bácsi” – nekem az, elvégre mester –, Horváth Mara, Gátai Robi, Érsek Zsolti, Kovács Editke, hogy csak azokat említsem, akiket ismerhet. Százöt gyerekkel dolgozunk, és most hozzánk igazolt Mohamed Aida.

Nagy fogás.

Képzelje, felhívott telefonon, hogy szerintem ott lehet-e a londoni olimpián, ha a szülés után újra nekilát a munkának. Mondtam, persze, mire ő, hogy akkor szívesen vívna nálunk. Azt sem tudtuk, mit csináljunk örömünkben. Lejött, elbeszélgetett a gyerekekkel, akik tátott szájjal figyelték. Örülünk, hogy hozzánk tartozik, mert kellenek a példaképek. Ő pedig tényleg a lehető legjobb minta.

Karolának hogy megy a vívás?

Aki ránéz, azt mondja, mintha engem látna a páston.

Sikít is?

Persze. De a lényeg, hogy szereti. Neki nem a vágyálma a vívás, mint nekem volt, vannak más tervei is az életre, de jól érzi magát a teremben. Kell ennél több?

Ezt ő tudja. Ön megelégedett volna a vívás örömével önmagában?

Nekem szerencsém volt. Nem sokkal azután, hogy Pestre kerültem, Bóbis Ildi és Rejtő Ildikó abbahagyta a vívást, jött a fiatalítás a válogatottban, én is lehetőséget kaptam.

És élt vele.

Nem tudom. Lehet, hogy többre is vihettem volna, de nekem úgy jó, ahogy történt. Ez vagyok én, bennem ennyi volt. Meg a világ is más. Gondolja csak el, ma már a hatéves gyerekek is pástra lépnek, én tizennégy voltam, amikor elkezdtem. Igaz, emlegetik is a mestereim, hogy én vagyok az, akit vétek lett volna megtanítani vívni. Az Elek Margit által emlegetett – mondjuk úgy – sajátos mozgásom miatt.

Ezzel együtt világbajnok és – hivatalosan – olimpiai bajnok is.

Az utóbbit hagyjuk, megnyertem a Los Angeles helyetti pótolimpiát nyolcvannégyben, csapatban is első lettünk, de… Szép, hogy elismerik valódi sikernek, ám belül nem érzem igazinak az egészet.

Nem úgy azt a pillanatot, amikor nyolcvanhétben Lausanne-ban Kovács Edit beadta az utolsó tust.

Ha a vívásról esik szó, ez mindig beugrik. Nem véletlenül. Az előző szezonban a lipcsei versenyen eltörött a pengém, és belefúródott Editke csípőjébe. Tizennégy centiméter mélyen. Annyira megviselt az eset, hogy fél évig nem volt erőm lemenni a terembe, pszichológusok kezeltek. Minden reggel felhívtam Editkét, aki egyszer megunta, és üvölteni kezdett velem, hogy ne telefonálgassak, inkább menjek le edzésre, ő már jól van, javában készül. A lényeg, hogy lementem, a világbajnokságon pedig döntőt vívtunk. Mit tesz a sors, éppen Editkéé volt az utolsó tus – sohasem felejtem el, egy kvart parád hát riposzt –, őt dobáltuk a levegőbe, bennem pedig áttört a gát. Akkor gyógyult meg a lelkem igazán.