A hatalom sáncai

„Leginkább amiatt van hiányérzetem, hogy nem voltam képes a sporton alapuló, békés megoldást találni a közel-keleti konfliktusra” – mondta karrierjére visszatekintve Joao Havelange, a nemzetközi sportdiplomácia egyik legjelentősebb alakja. Az ENSZ székhelyére, New Yorkba megálmodott Izrael–Palesztina futballmérkőzés jól illusztrálja Havelange határtalan ambícióját, a nagy játéktér iránti vonzalmát – az pedig, hogy ez a terve kivételesen, mégis magától értetődően meghiúsult, arra enged következtetni, hogy néha ő sem mérte fel reálisan, meddig terjed a hatalma.

Úszóként és pólósként is megjárta az olimpiát

Jean-Marie Faustin Godefroid de Havelange Rio de Janeiróban született 1916. május 8-án, és hatalmas termetű, jó kiállású fiatalemberként hamar lét­elemévé vált a sport. A Belgiumból bevándorló édesapját korán elveszítő ifjú kezdetben a vízben érezte magát otthon a leginkább, olyannyira, hogy az 1936-os berlini olimpián úszóként, 1952-ben Helsinkiben pedig vízilabdázóként képviselte hazáját. A két ötkarikás szereplés között is hasznosan töltötte az idejét, például jogi diplomát szerzett. Már a húszas éveiben betöltött sportvezetői posztokat, és mire a nemzetközi sportdiplomácia vizei­re evezett, széles körű tisztelet övezte; részben azért, mert innovatív elme volt – amint arra Gallov Rezső újságíró, vízilabda-szakember hívta fel figyelmünket.

„Abban, hogy a vízilabdában megszűnt az úgynevezett állójáték, amikor bírói sípszóra mindenkinek meg kellett merevednie a medencében, a braziloknak és Havelange-nak is nagy szerepe volt. Ennek az alapvető szabálynak a megváltoztatása forradalmi tettnek számított annak idején” – mutatott rá Gallov Rezső, aki nemcsak világjáró zsurnalisztaként és sportemberként, hanem a magyar sportpolitika egykori vezetőjeként is közelebbi-távolabbi szemtanúja volt Havelange karrierjének.

A riói fiatalember érdeklődését azonban a vízilabda-reformok helyett egyre inkább a labdarúgás kötötte le; a legenda szerint 1950-ben, a világbajnoki cím elvesztése nyomán síri csendbe burkolózó Maracana Stadionban fogadta meg, hogy ha egyszer elnök lesz belőle, a trófea visszatér Brazíliába. Szavát betartotta, a brazil szövetség élén töltött évei (1958–75) alatt a selecao háromszor is a világ legjobbja lett.

Lerobbant épületből tündérpalotát csinált

A brazil futball hírneve, tisztelete alighanem döntő módon járult hozzá ahhoz, hogy Havelange 1974-ben – elsősorban Európán kívüli szavazatok révén – a FIFA elnöke lett. Hogy mi egyéb szükségeltetett, arra később visszatérünk, előtte azonban rögzítsük: a FIFA a brazil sportvezető irányításával vált nagy taglétszámú, jól szervezett, befolyásos, pénzeszközökben bővelkedő, megkerülhetetlen szervezetté, a labdarúgás pedig a modern szórakoztatóipar egyik motorjává, világszerte keresett termékévé. A sportág első nem európai irányítója betartotta azt az ígéretét is, hogy forrásokhoz segíti, és a nemzetközi porondon nagyobb szerephez juttatja a fejlődő világ, Afrika és Ázsia futballját.

Csodálói és kritikusai egy­aránt szokták idézni elhíresült szavait: „Amikor FIFA-elnök lettem, egy lerobbant épület várt rám, és a kasszában nem volt több húsz dollárnál. Amikor távoztam, gazdagságot és négymilliárd dollárt érő szerződéseket hagytam magam után.” Az életművére büszke ember szemléletes megnyilvánulását követő kommentárok természetesen már homlokegyenest eltérnek egymástól…

Az egyik tábor – vélhetően a népesebb – az előbb felsorolt, kétségkívül látványos célok megvalósításáért magasztalja az idők szavát meghalló Have­lange-t, a másik viszont az igénybe vett, khm, furcsa eszközök miatt kárhoztatja, és azt sugallja: ha a hetvenes évek közepén más kerül a FIFA kormányrúdjához, a kedvező gazdasági környezetben, a tömegkommunikáció hihetetlen fejlődését kihasználva akár nagyobb eredményeket is felmutathatott volna. A disputa alighanem örökre eldönthetetlen marad, mi azonban még adósak vagyunk a másik oldal érveinek ismertetésével.

A Közel-Keletet idézte meg Kissingerben

Európában s különösképpen Angliában már a kezdetektől rossz szemmel néztek Joao Havelange-ra. Brian Glanville, a tekintélyes World Soccer magazin tapasztalt újságírója egy tavaly nyári írásában Sir Stanley Rousra, Havelange elődjére – cikke címének meghatározása szerint: a „jóakaratú diktátorra” – emlékezve feleleveníti a korabeli angol álláspontot: Havelange „bevásárolta magát” a hatalom sáncai mögé, noha korábban biztosította Roust, hogy nem száll harcba a FIFA-elnöki posztért. E szerint az ambiciózus brazil sportvezető – kihasználva, hogy az afrikai futballvezetőket egyre jobban irritálta Rous nEurópa-centrikus látásmódja – az Adidas-alapító Adi Dassler fia, Horst Dassler gáláns anyagi támogatásával összekalapozta az afrikai voksokat. Mint sok más, a témával foglalkozó írásmű, Glanville cikke is idézi az 1974. június 11-i, frankfurti elnökválasztó kongresszusról a Sunday Times elhíresült mondatát: „Kis barna borítékok vándoroltak nagy fekete tenyerekbe.”

A tekintélyes szakmai díjakkal jutalmazott brit oknyomozó riporter, Andrew Jennings több könyvet szentelt a NOB és a FIFA körül időnként felcsapó korrupciós vádaknak. Az általa felrajzolt Havelange-kép egy olyan diktátort ábrázol, aki saját politikai és anyagi érdekei mentén terelgette a nemzetközi futball szereplőit, és amikor vonakodva lemondott posztjáról, gondoskodott róla, hogy – idézet Jenningstől – „megakadályozza a világszerte nagy tekintélynek örvendő Lennart Johansson hatalomra kerülését, egyúttal azt, hogy lerántsa a leplet a FIFA sötét titkairól”. Fontos szólni a mérleg másik serpenyőjéről is: Havelange-ra semmiféle törvénytelenséget nem bizonyítottak rá a mai napig.

S ha már a konfliktusoktól kínzott Közel-Keletről indítottuk történetünket, fejezzük is be ott, egy kevésbé magasztos aranyköpés felelevenítésével. Henry Kissinger, az egykori futballrajongó amerikai külügyminiszter, aki az Egyesült Államok vb-rendezési törekvései kapcsán jó néhányszor tárgyalt Havelange-zsal és embereivel, a következőképpen fogalmazta meg tapasztalatait: „A FIFA politizálását látván már-már nosztalgia ébred bennem a Közel-Kelet iránt…”

Nem vállalkozunk arra, hogy eldöntsük: a minden hájjal megkent politikus valójában az elismerését vagy a rosszallását fejezte-e ki ily módon. Már csak azért sem, mert a vb végül eljutott az Egyesült Államokba.