Visszatért a közönség

A Puskás-stadion és a Dózsa György út közötti sátorban a szűk helyre bezsúfolt embertömeg, ha csak húsz méteren át is, de a Tour de France-ra emlékeztetett, ahol az elcsigázott kerékpározóknak, akik amúgy is küzdenek néha az egyensúlyukért, még utat is kell találniuk a tömegben. „Leave the corridor, please!” – hangzott a határozott versenybírói kérés az egybegyűltekhez, ám ki szokott ilyesmire figyelni, amikor ennyi ismerősre lel. A lőállások és a fal között kellett volna hagyni egy méter széles helyet a versenyzőknek az elfutásra, sokan igyekeztek is bepréselni magukat egy szűk helyre, a bambulók viszont rosszul jártak. A lőállásból kiszaladó Horváth Viktor fel is kent közülük egyet a csapóajtóra, amelyen át igyekezett elhagyni a sátrat, hogy az irodahelyiségbe jusson, majd azon át kirohanhasson a szabadba, megtenni egy újabb kört. Még jó, hogy a franciák behúzták a díványon a lábukat, miután voltak olyan rafináltak, hogy a nap elején elfoglalták a környék egyetlen kényelmes helyét, és a versenyek végéig eszük ágában sem volt felállni a többek között öltözőként, pihenőhelyként és irodaként is szolgáló multifunkcionális szobában.

A futam egyre jobban lekötött mindenkit.

„Amikor rendeztünk magunknak egy-két ilyen versenyt, kiderült, hogy nem olyan borzasztó, sőt kimondottan izgalmas – mondta Pálvölgyi Miklós szövetségi kapitány. – A baj az, hogy a légpisztolyok szabadtéren nem működnek, a pára miatt berohadnak, és a hideg sem tesz jót nekik.”

A távolabbi cél ugyanis az, hogy a szabadban, sok nézővel, látványos küzdelmeket tartsanak, de ehhez létesítmény még nincs, így lett a mostani küzdelem helyszíne a sátor.

A kapitány mellett egy nagy sálban a régi nagy idők egyik olimpiai bajnoka, Móna István figyelte utódait, s eleinte nem volt túlságosan elragadtatva. „Semmit – válaszolta arra a kérdésre, mit szól mindehhez, pedig máskor kérdezni sem kell. – Most ez van, ezt kell csinálni. Egykor az öttusának megvolt a maga hangulata, ahogy futott magában az ember az erdőben. De ez a háromszor ezer méter olyan, mintha az ötezer métert, mondjuk, úgy kellene teljesíteni, hogy fél távig bal lábon, azon túl jobb lábon szökdelsz.”

A gyengébb lövőknek fekszik ez a verseny

A kétszeres olimpiai győztes Martinek János aktívabban belefolyt az eseményekbe, versenybíróként maga is közelharcba bocsátkozott a rá bízott öttusázóval, ha amaz túl hamar el akarta hagyni a boxot. Aki ugyanis nem találja el az öt célpontot, annak hetven másodpercig ott kell maradnia, egy perc után viszont már nem kezdenek el újra tölteni a versenyzők. Rájöttek, hogy nem érdemes. Mennének már tovább, de néha derékon kell kapni őket, hogy lassabban a testtel!

„Annak idején Fábián Laci már rendezett ehhez hasonlót, de ott büntetőköröket kellett futni, az jobban hasonlított a biatlonhoz – mondta a Fábiánnal együtt olimpiát nyerő Martinek. – Azt sajnálom, hogy gyorstüzelők nincsenek, az az igazi.”

„Megfigyeltük, hogy ha befutsz és hirtelen megállsz, még jobban felmegy a pulzusod – mondta a verseny után a záró számot az élről kezdő, végül a második helyen befutó Kasza Róbert. – A sátorhoz érve hosszú kilégzéseket végzünk a lövészet előtt, hogy csökkentsük a pulzust. Az első lövészetben az ember még alig mer kockáztatni, később viszont, amikor már nincs az agyában oxigén, már nem gondolkodik, hogy lőjön-e, vagy sem. A harmadik sorozatommal, bár egyet hibáztam, hamarabb végeztem, mint a másodikkal.”

Az ősszel még a korábbi szabályok szerint világkupadöntőt nyerő Kaszának átlag negyven másodperc sem kellett, hogy minden célpontot eltaláljon, de volt nála is gyorsabb: Justinas Kinderis.

„A litván híresen rossz lövő, sosem számoltunk vele, de gyengébb lövőknek fekszik ez a verseny, nincs bennük akkora stressz – folytatta a nap legjobb magyarja. – Az előző rendszerben tudtam, hogy kikre kell figyelni, így viszont kiéleződnek az öttusaversenyek. Az előző szezon vége az egyéni Európa-bajnoki bronzéremmel és a világkupaarannyal nekem nagyon jól sikerült, okkal féltem a változástól, de most nagyon örülök az ezüstéremnek.”

Teljesen más felkészülés szükséges

Kinderist végül két magyar vette körül a dobogón, harmadik ugyanis a 2007-es világ és Európa-bajnok Horváth Viktor lett. Az előző lebonyolítási forma kedvezett neki, de elég gyorsan alkalmazkodott az újhoz.

„Teljesen más jellegű felkészülést igényel ez az öttusa, az izomzatot is másképp veszi igénybe, hogy többször is állásból kell nekiiramodni – hallottuk tőle. – Azt hittem, a lövészetem jobban sikerül, az edzésen nem hibázom ennyit. Alighanem az izgalom és a magasabb pulzus tette, de az eredménnyel így is elégedett vagyok, sokat kell gyakorolni az összetett versenyt.”

Most már nincs értelme a sebeket nyalogatni

Eddig három hónapig gyakorolták. A tavalyi Eb-n ezüstérmet nyerő csapat tagja, Tibolya Péter ötödikként futott át a célvonalon.

„November végéig, amíg meg nem változtatták a szabályt, egy lépést sem tettem az új változat szellemében. Bíztam benne, hátha nem vezetik be. De most már nincs lehetőségünk, hogy a sebeinket nyalogassuk. A hideg és a hóesés betett a felkészülésünknek. Nem voltam nagy lövő, de amennyivel jobban jártam most, annyit elvett tőlem ez a futásváltozat. A háromszor ezer méter nekem nem nagy szám.”

A 2008-as magyar bajnok Marosi Ádám, aki végül tizedik lett, éppen fordítva van ezzel.

„Tavaly már stabilan száznyolcvan kör fölött lőttem. El kell kapni a ritmust: töltök, lövök, töltök, lövök. Az edzéseken jól ment, de most valamiért nem igazán. Volt olyan, hogy balról a második lyukra céloztam, és a bal szélsőt találtam el. A futások után izzad is a kezem, nehezebb így megfogni a pisztolyt. Nekem viszont ez a fajta futás jobban megy, sokkal többet ki tudok hozni magamból.”

A sátoron kívül jól jött a sapka, a sál. A célban Móna Istvánt már nem volt nehéz szóra bírni.

„Kérdezted tőlem, hogy életképes-e így az öttusa. Úgy látom, ez jobb, mint az előző változat. Legalább van benne izgalom.”