Nemek harca Itáliában

Hogy az olasz nyelvben a Juventus nőnemű, a Torino pedig hímnemű szó, még a véletlen műve is lehetne. Ha azonban megvizsgáljuk a két csapat kultúráját és étoszát, rá kell döbbennünk, a nyelvi különbség hátterében lényegi eltérés áll. Míg a fehér-fekete klub hagyományai számos női elemet őriznek, a gránátvörösök életé-ben mindig is a férfias erények domináltak.

A becenevek önmagukért beszélnek: az „Öreg Hölgy” és a „bika” áll szemben egymással.

A Juventust szokták még Olaszország menyasszonyaként is emlegetni, ahogyan előfordult már, hogy szurkolók vagy játékosok szeretőként beszéltek róla. Nehéz elfelejteni például Alessandro Del Piero 2006-ban tett emlékezetes kijelentését, amelyben az éppen gyűrűző bundabotrány közepette hűséget fogadott a csapatnak: „Egy igazi lovag sohasem hagyja el a kedvesét!” A fenti megnevezések éppúgy utalnak a fiatal lány vonzerejére, ahogyan az idős hölgy méltóságára.

Ezzel szemben a Torino mindig is a nyers férfierőt, a bika vadságát, a kemény küzdelmet képviselte, amint ez az erős, gránátvörös színben is megmutatkozik. A nemek szembenállásával párhuzamosan, vagy inkább azt erősítve, a társadalmi gyökerek is élesen elválasztják egymástól a két egyesületet. Bár mára a szurkolói kötődések rendszere összetettebb lett, alapvetően még mindig igaz, hogy a Torinót az „egyszerű nép”, a városi munkásság támogatja, míg a Juventus a módosabb polgári rétegek, az arisztokrácia és a déli bevándorlók csapata.

Utóbbi csoport választását magyarázza, hogy az 1920-as évek óta a klub hátterében álló Fiat-birodalom számos délolasz munkavállalót foglalkoztatott, és az autógyár alkalmazottai szinte automatikusan váltak az Agnelli család másik vállalkozásának pártolóivá. (Itt jegyezzük meg, hogy a cégen belüli függetlenség kifejeződéseként a Fiatnál dolgozó középvezetők körében gyakori volt, hogy mintegy lázadásból a Torinónak szorítottak.) A Juventus előkelő kötődéseiből is fakadt az egyesület emelkedett és kissé „úri” légköre, amelyet az Edoardo Agnelli által megfogalmazott alapelvek, vagyis az egyszerűség, a komolyság és a józanság is áthatott. A nemi és társadalmi kötődéseket egyaránt kifejezi a fekete és a fehér szín, amely az eleganciát és a kifinomultságot jelképezi.

Ha a vetélkedésről beszélünk, nem mehetünk el szó nélkül a földrajzi sajátosságok mellett. Különös, de korántsem véletlen jelenség, hogy míg a Torino szurkolói szinte kivétel nélkül a város lakosai, egyúttal a torinói és piemonti gyökerek ápolói, a Juventusnak nem olyan jelentős a helyi támogatottsága. Ennek nem mond ellent, hogy a fehér-feketéknél több drukkere egy csapatnak sincs Olaszországban, és világszerte számos szurkolói egyesületük működik. Kicsit olyan ez, mint a Manchester United és a Manchester City esete: előbbi gárda a földkerekségen mindenhol jelentős népszerűségnek örvend, és aligha nevezhető Manchester város csapatának, ezzel szemben a City az arab sejkek törekvései ellenére mindmáig elsősorban manchesteri híveire alapozhat.

Egyesek szerint a 102 éves múltra visszatekintő torinói derbi hagyományait tekintve még a milánói csapatok rivalizálását is felülmúlja, és bár ez ügyben nehéz tényszerű mércét felállítani, a Juventus–Torino párharc kultusza valóban kivételes. Az eddigi 164 bajnoki, 16 Olasz Kupa- és 43 barátságos mérkőzésről számos anekdota maradt fenn. A legelső nevezetes történetet rögtön a két gárda „szűzmeccsén” feljegyezték: a Juventus korábbi elnökét, a Torino alapítóját, az „áruló” Alfredo Dicket valaki bosszúból bezárta az öltözőbe, így az elöljáró kénytelen volt a közönség hangjaiból következtetni a pályán történtekre. A torinóiak megannyi felejthetetlen derbi emlékét őrzik a dicsőséges „Grande Torino” – 1949-es tragikus repülőbalesettel lezáruló – aranykorszakából éppúgy, mint a Juventus ötvenes évek óta tartó uralmának évtizedei-ből. A történet pedig szombat este a Torino–Juventus bajnoki révén újabb fejezettel bővül.