A futball szolgálata

Ha azt mondom, ezerkilencszáznyolcvanhárom augusztus huszadika, tudja, mire célzok?

Természetesen: az volt az első meccsem az élvonalban, a Zalaegerszeggel egy nullára megvertük a Videotont – felelte Gellei Imre, a Paks vezetőedzője.

Izgult?

Nagyon, mert három nappal korábban kaptunk egy ötöst a Nyilasi Tiborral és Herbert Prohaskával felálló Austria Wientől, és nemcsak én, hanem a játékosok és a vezetők is óriási feszültséggel várták a bajnoki rajtot.

Mindössze harminchárom éves volt, mások ilyenkor még javában futballoznak. Hogyan került a ZTE kispadjára ilyen fiatalon?

Úgy, hogy előtte hat évet már edzősködtem Keszthelyen. Talán nem is rosszul, mert feljutottunk a harmadosztályba, később pedig az NB II-be.

Másként kérdezem: miért engedett a kispad csábításának ennyire zsenge korban?

Megnősültem, és Keszthelyen tanári állást kaptam, ami roppant fontos volt számomra. A helyiek megkerestek, hogy elvállalnám-e a csapatot, természetesen mellékállásban, én pedig igent mondtam. Öt évvel később csak az kaphatott működési engedélyt a másodosztályban is, aki főállású edző volt, ezért akkor fordult a helyzet. A legjobban az fájt, hogy így nem lehettem tovább osztályfőnök, pedig nagyon szerettem az osztályomat.

Nem okozott feszültséget, hogy a Zalaegerszegben olyan játékosok is szerepeltek, mint például Soós István, Kereki Zoltán vagy Gass István, akik lényegében egykorúak voltak önnel?

Nem. Egyrészt Keszthelyen Filó László és Bolemányi János idősebb is volt nálam, másrészt pedig az említett futballisták nemcsak a pályán, hanem azon kívül is mindig rendkívül intelligens embereknek bizonyultak, akik tökéletesen tisztában voltak a szerepekkel.

Nem szédítő, hogy mindez huszonhat éve történt, és már az ötszázadik meccsére készül?

Nem tudom, ez jó szó-e. Kétségtelen, évtizedek szaladtak el azóta, ha nem dolgoztam volna közben szövetségi kapitányként és a másodosztályban, akkor ennél is több mérkőzés állna mögöttem – de ez az ötszázas szám így is hatalmas. Azt hiszem, a futball szolgálata a legfontosabb, az ilyen rekordokat aligha célozza meg bárki is. Ugyanakkor roppant megtisztelő, hogy a Vasasnál Illovszky Rudolf mögött, ám eggyel Baróti Lajos előtt vagyok a kispadon töltött meccsek számát tekintve, ezt még így kimondani is felemelő.

A bajnoki örökranglistán sem szerepel rossz társaságban, hiszen csak Garami József, Jávor Pál, Lakat Károly, Kovács Ferenc és Csank János előzi meg.

Éppen Lakat Karcsi bácsi fia kérdezte meg tőlem még Keszthelyen, hogy szerinte az én nevemmel hányszor lehet megbukni ebben a szakmában.

És mit felelt?

Azt, hogy sokszor, csak arra kell vigyázni, hogy ne sorban kövessék egymást a kudarcok.

Ha már szóba került a neve: sohasem érezte hátránynak, hogy számottevő játékosmúlt nélkül lett edző?

Ezzel sohasem foglalkoztam. Ahogy lépegettem előre, egyre inkább csak az izgatott, hogy megmutassam, képes vagyok remek közösséget és csapatot formálni a rendelkezésemre álló játékosokból. Ha ez nem sikerül, lehettem volna sokszoros válogatott is, most biztosan nem beszélgetnénk az ötszázadik meccsem ürügyén… Ráadásul azt hiszem, jó NB II-es futballistaként tartottak számon, a TF-ben, Fűzfőn és Tapolcán is házi gólkirály voltam, tehát jól ismertem a futball világát és a futballistákat foglalkoztató gondokat.

Az előbb említette a bukásokat. Melyik fáj a legjobban?

Talán az első, mert nagy reményekkel érkeztem Győrbe az egerszegi évek után. Sajnos, túl hamar elfogyott a türelem, pedig akadtak sikereink is, például a Dinamo Minszket kivertük az UEFA-kupából. Szerencsére azonban hamar új feladatot kaptam, ismét Keszthelyen, amellyel ismét feljutottunk a másodosztályba, majd Siófokon visszatérhettem az élvonalba.

Bevallom, azt hittem, az MTK-tól történt idő előtti búcsú lesz a válasza.

Mondhattam volna azt is. Ez azért is volt kellemetlen, mert miután negyedikek lettünk, felkértek szövetségi kapitánynak, de engem egy évig még kötött a szerződésem az MTK-hoz, és ezt tiszteletben tartottam. A következő bajnokságban viszont gyengén szerepeltünk, a csapat kiesett, de tőlem már korábban elköszöntek.

Nem okoz hiányérzetet, hogy bár egyike a legtekintélyesebb, legelismertebb magyar edzőknek, nincs bajnoki címe vagy kupagyőzelme?

A siker fogalma viszonylagos. Önnek igaza van, ám szerintem az is jelentős eredmény, ha valaki egy sereghajtók közé tartozó csapatot felvisz a dobogóra vagy annak a közelébe. Márpedig én szinte mindig a tizedik hely mögött tartózkodó gárdát vettem át, mégis magaménak mondhatok egy bronzérmet és négy negyedik helyezést. Mindez igaz a Keszthelyre, a Zalaegerszegre, a Siófokra és a Vasasra is, ezekhez a klubokhoz ráadásul később vissza is hívtak, ami jelzi, a közeg aligha volt elégedetlen a munkánkkal.

Így, többes számban?

Persze. Az edzőnek döntő a szerepe az eredményben, de ő is csapatban dolgozik. Rendkívül fontos a közösségteremtő erő, amely nélkül nemigen lehet bízni a sikerben. Lényegesnek tartom a tradíciókat is. Mindenütt igyekeztem az adott klubhoz kötődő kollégákkal dolgozni, ők többségükben később vezetőedzők is lettek ott, példának hadd említsem csak Szabó Rezsőt Zalaegerszegen, Pusztai Lászlót Siófokon vagy éppen Komjáti Andrást a Vasasnál.

Eddig nem esett szó a Fradiról. Arra a másfél évre keserűen gondol vissza?

Miért tenném? A tizenkettedik helyen vettük át a csapatot ifjabb Albert Flóriánnal, a hatodikon végeztünk, amikor kizártak minket, és a másodosztályban is szinte végig a tabella élén álltunk, arról pedig nem én tehetek, hogy nem fejezhettem be az elkezdett munkát.

Önt mindenki kiváló pedagógusnak tartja. Szükség van erre az érzékre a profi futball világában is?

Nálunk feltétlenül. A magyar labdarúgásból hiányzik az igazi versenyhelyzet, ezért neves külföldi szakemberektől eltérően nekünk foglalkoznunk kell a játékosok mentális erejének fejlesztésével, egyszerűbben fogalmazva lelkével is.

Az ötszázadik meccs előtt milyen céljai lehetnek egy több csapatot is megjárt edzőnek, aki már volt szövetségi kapitány is?

Nem is értem a kérdést… A hét végén a Honvéd ellen játszik a csapatom, és győzni szeretnénk. Ez nem elég célnak? Higgye el, nagyon igaz az a mondás, hogy mindig a következő mérkőzés a legfontosabb. A többit pedig majd meglátjuk, a feladat szerintem mindig megtalálja az embert, ha szükség van rá.