Költéssel a válság ellen

Miközben Nyonban, az immár olasz csapat nélküli Bajnokok Ligája sorsolásán a sorozat utolsó aktív, Itáliát képviselő szereplője, a római döntő nagyköveteként tevékenykedő Bruno Conti a golyókat húzta, a volt középpályás hazájában tanulságos eszmecsere bontakozott ki a gazdasági válság átigazolásokra gyakorolt hatásáról.

Tegyük hozzá, az európai elitet érintő svájci esemény árnyékában a véleménycsere, bármily fontos kérdéseket érintett, afféle pótcselekvésnek, figyelemelterelő műveletnek tetszett. Ha már az olasz labdarúgás szereplői nem rághatták le a körmüket a BL-sorsolás miatt, elővettek egy olyan témát, amelyen elcsámcsoghattak anélkül, hogy érezniük kellett volna perifériára szorítottságukat: a válságvita hangjai elnyomták a szomszéd szobában bálozók ünneplésének idegesítő zaját.

Az olasz közéletet foglalkoztató diskurzus a Milan „csendes” nyarat jósoló alelnöke, Adriano Galliani megnyilatkozása nyomán bontakozott ki. Aztán szépen sorban előállt klubvezető, játékos, edző, közgazdász, és mindenki elmondta, a gazdasági válság hatásai szerinte miként befolyásolják a játékosmozgásokat. A fizetésének csökkentését felvető Gennaro Gattuso pedig egyenesen az ügy hősévé emelkedett.

„Ha a klub úgy akarja, készen állok tárgyalni a mostaninál kedvezőtlenebb szerződésről – nyilatkozta a 31 éves futballista, utalva a furcsa ötlet ihletadójára is. – A múlt héten Gallianival beszélgettem erről egy kávé mellett, és arra jutottam, nekünk, játékosoknak is részt kell vállalnunk a terhekből.”

Bár Gattuso gesztusát sokan méltatták, a sportolók aligha jelentkeznek majd tömegesen a klubpénztáraknál fizetéscsökkentésért. A nagy tekintélyű Franco Baresi is ezen az állásponton van: „Nem hiszem, hogy a külföldről hozott, csillagászati pénzeket kereső sztárok belemennének jövedelmük lefaragásába.”

Pedig a témában megszólaltatott Sergio Campana – aki 1968 óta elnöke az olasz labdarúgók érdekvédelmi szervezetének – ezzel ellentétes adatokról beszélt: elmondása szerint az utóbbi két évben húsz százalékkal csökkentek a labdarúgók bérei, ám a piac szűkülése tíz éve megfigyelhető.

De térjünk vissza az eredeti kérdéshez: érezhető lesz-e az elszegényedés a nyári átigazolási időszakban?

„Ami a Juventust illeti, rövid távon nem számolunk a bevételek visszaesésével, a televíziós szerződések például kétezer-tízig biztosítják a pénzeket – adott helyzetjelentést klubjáról Giovanni Cobolli Gigli, a torinóiak elnöke. – Az is biztató a jövőre nézve, hogy az olaszok harminc százaléka Juventus-szurkoló, a csapat nézettsége, kereskedelmi értéke folyamatosan nő.”

Az elöljáró nyilatkozatának apropója is anyagi biztonságról árulkodott, az elnök éppen egy ötvenmillió eurós finanszírozási szerződést írt alá a 26 hónap múlva elvileg átadásra kész új stadion megépítésére. Az igazi szenzációt mégsem az infrastrukturális, hanem a futballszakmai tervek ismertetése jelentette.

„Sztárjátékossal szeretnénk pótolni Pavel Nedvedet – ígérte a presidente. – Óvatosan kell költekeznünk, de erre az igazolásra megvan a pénz, még úgy is, hogy a mostani keretből egyetlen meghatározó embert sem szeretnénk eladni.”

Nevet az újságírók határozott unszolására sem volt hajlandó elárulni az elnök, ám a helyi médiának biztos információja van arról, hogy a kiszemelt a Sampdoriát erősítő Antonio Cassano. (A Tuttosport címlapján szereplő „Kaká, gyere a Juvéba!” üzenetre megalapozottság híján inkább ne vesztegessünk szót.) A Juventus állítólag 18 millió eurót szánna a 26 éves genovai botrányhősre, és a pénz mellé adna egy – szó szerint – kis meglepetést is.

„Remélem, nem hozzák ide Cassanót! – tiltakozott a 164 centiméteres Sebastian Giovinco, akit a hírek szerint feláldoznának az üzlet kedvéért a klubvezetők. – Egyébként meg azzal sincs bajom, ha idehozzák, csak engem ne küldjenek el.”

A 22 éves támadó középpályás nemrég arról beszélt, annak idején merő véletlenségből lett futballista: egy meccsen az egyik csapatban hiányzott egy játékos, ő pedig épp a pálya mellett sündörgött, hát szóltak neki, húzzon mezt. S a fejleményeket látva elképzelhető, a Juventusnál töltött időszaka hasonlóan ér véget – azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem a hiányzó, hanem a felesleges ember szerepe jut neki.