„Most már egy ország hisz bennünk”

Feleségének, barátainak tetszett a meccs?Feleségének, barátainak tetszett a meccs?

Mi az, hogy! – vágta rá már angolul Erwin Koeman. – Mindannyian áradoztak, többen még azt is kijelentették, hogy még életükben nem jártak ilyen jó atmoszférájú találkozón. Holott néhányan a PSV lelkes szurkolói, vagyis tisztában vannak vele, milyen az, ha telt ház van egy mérkőzésen. Egyébként a szavaikat csak alátámasztani tudom: amióta Magyarországon dolgozom, azóta nem élveztem ennyire a hangulatot. Ezek után talán elkönyvelhetem, hogy az első célomat elértem.

Nevezetesen?

Mielőtt rábólintottam Kisteleki István hívására, mást sem hallottam, mint azt, hogy mennyire rossz a légkör a magyar futballban. Ezt aztán a saját bőrömön is tapasztaltam. Hadd tegyem hozzá, egy éve még a sajtó munkatársainak többsége is negatívan állt a dolgokhoz.

Inkább szkeptikusan.

Rendben, akkor szkeptikusan. Habár aki azt írta, hogy mit keres Erwin Koeman a magyar válogatott élén, az inkább volt negatív, mint szkeptikus. De hagyjuk is ezt, nem ez a fontos. Hanem az, hogy a hangulat érezhetően megváltozott, aligha túlzás: most már egy ország hisz bennünk.

Mikor érezte, hogy fordul a kocka?

A svédek elleni meccs után.

Hiszen kikaptunk Stockholmban!

És mégis. Jöttünk hazafelé, és Juhász Roland egyszer csak azzal fordult hozzám, hogy úgy látja, valami jó történik velünk. A következő pozitív visszajelzést pedig már Budapesten kaptam: akár itt, a szállodában, akár az utcán beszélgettem emberekkel, egytől egyig állították: a kettő egyes vereség ellenére igenis jól futballozott a válogatott. Hozzáfűzték azt is, hogy szerethető ez az együttes.

Főleg most…

Nekem mondják? Habár én már az első napon a szívembe zártam a társaságot. Ezúttal szándékosan nem használtam a csapat kifejezést, ugyanis a társaságba a pályaedzőktől kezdve az orvosi team tagjain keresztül a masszőrig mindenki beletartozik. Meglehet, Aczél Zoltán, Máté Csaba vagy éppen Ambrus Imre nem szerepel a címlapokon, de mindannyian hozzáteszik a magukét ahhoz, hogy a meccsek végén a szurkolók ünnepelhessék a játékosokat.

Szerda este mikor dőlt hátra azzal, hogy ennek is vastaps lesz a vége?

Gera Zoltán gólját követően. Kettő nulla után már biztos voltam a győzelmünkben. Ha korábban szerezzük meg a második gólt, valószínűleg könnyebben, nagyobb különbséggel nyertünk volna, de kesergésre így sincs okom. Sőt a három nullát előre aláírtam volna, különös tekintettel arra, hogy jobban féltem a Málta elleni találkozótól, mint az azt megelőző albántól. Részint azért, mert a Puskás-stadionban csak nekünk volt veszítenivalónk, részint pedig azért, mert tartottam attól, hogy a hatalmas felhajtás megzavarja a futballistákat. S részben igazam lett, hiszen néhányan még a meccs délelőttjén is azon szorgoskodtak, hogy valahogy jegyet szerezzenek az ismerősöknek. Nem azt mondom, hogy nem koncentráltak a mérkőzésre, de amíg pihenhettek volna, addig mással törődtek. Sebaj, ebből is tanulunk, legközelebb már erre is ügyelünk. Látják, ezért is hangoztatom, hogy jó csapatunk van, ám még bőven van miben fejlődnünk.

A svédek még erősebbek?

Igen. De nem sokkal…

Mit tart nagyobb meglepetésnek, a magyarok remeklését vagy a portugálok gyengélkedését.