Cselez, lő, passzol

A Sportuszoda „dühöngőjében” gyors, kőkemény futballistaként tartották számon a nyolcvanas évek elején. Mondja, egyáltalán nem féltette a kezét?A Sportuszoda „dühöngőjében” gyors, kőkemény futballistaként tartották számon a nyolcvanas évek elején. Mondja, egyáltalán nem féltette a kezét?

Kőkemény…? Csak szerettem volna az lenni, de a Vass Gyuri mellett… A kezem pedig miért féltettem volna?

Na, hallja… Egy hegedűművész törött karral…

Ja… Az ilyesmi sohasem érdekelt, voltam én ám kapus is. Fatalista vagyok, ha állandóan félteném magam, lemondhatnék az életről, márpedig arra nem vagyok hajlandó. Ha félnék, ki sem mehetnék a hegedűmmel az utcára, hátha kitépik a kezemből…

Értékes darab, biztosan, én csak annyit tudok róla, hogy egy 1778-ban készült Laurentius Storioni. És hogy a magyar állam tulajdona.

És története van. Nyolcvanötben Zubin Mehta, aki már akkor is világhírű karmester volt, felajánlott néhány meghívást, de megkért, hogy szerezzek már magamnak egy rendes hegedűt. Csak néztem rá, mire mondta, érzi ő, mi szólna a kezem alatt, de ha egyszer nem szól… Ha odaáll egy zenekar elé, nem jön ki a lényeg – tette hozzá még. Írja le ezt, mester – kértem tőle. Leírta. A papírt bevittem a minisztériumba, a hivatal hozatott tizenhat hangszert, körbehegedültem őket, kiválasztottam a Laurentius Storionit, és kötöttünk rá egy bérleti szerződést.

Fatalistaként nyilván nem tekinti a véletlen művének, hogy törött bokával felvételizett a főiskolára.

Persze, hogy nem. Biztos valami focizás volt mögötte vagy futás. Kifordult a bokám. Előfordul az emberrel, ha a lábát használja.

Az viszont kevésbé gyakori, hogy valakit fölvesznek a hegedű és a zongora tanszakra – egyszerre.

A párhuzam csak egy évig élt, akkor szóltak, itt az ideje, hogy eldöntsem, milyen komoly céljaim vannak. Eldöntöttem. Maradt a hegedű.

Amellyel a kezében néhány esztendő alatt nagyot fordult önnel a világ.

Nyolcvankettőben megnyertem a Magyar Rádió hegedűversenyét. Addig megpróbáltam könnyedén venni a dolgaimat, értve ezen, hogy a legfontosabb az volt, hogy mindenre jusson időm. Halász Ferenc volt a mesterem, akinek az én olvasatomban az volt a legfőbb erénye, hogy nem húzott a tanítványaira uniformist, örült, ha az életünk nem kizárólag a zene körül forog. A Rádió versenye után viszont földindulásszerűen zúdultak rám a feladatok.

És a sikerek, mert az sem mindegy… Hubay Jenő-verseny, Sibelius-verseny…

A Sibelius első helyére azóta is büszke vagyok, hiszen harminc év után az első magyar voltam, aki egyáltalán bekerült a döntőbe. Aztán Ferencsik János meghívott koncertmesternek az Állami Hangversenyzenekarhoz, elkezdtem járni a világot, szóval volt dolgom éppen elegendő. Fontos maradt, hogy ne szűküljek be, ne csak zenéljek, de már mérlegelnem kellett, mire mennyi időt szánok.

Bírta a gyűrődést?

Abszolút. Az idegeimmel sohasem volt gond, ezt szerintem a sportnak köszönhetem. Hogy mit számít nekem a mozgás, azt onnan tudom, hogy volt egy időszak az életemben, amikor nem jutott rá időm. Hogy hízni kezdtem, az hagyján – azaz dehogyis hagyján, de az még elment… –, ám úgy éreztem, mintha hiányozna belőlem valami. Valami, ami fontos. Ezt persze csak akkor tudtam megfogalmazni, amikor újra felvettem a futócipőt meg a súlyzót.

És le sem tette.

Hosszabb időre nem. Igaz, az ötven kilót már csak tízszer tudom kinyomni, de ha edzés után fölveszem a hangszert, érzem, hogy egyben vagyok, a világot ki tudnám mozdítani a helyéről. Ha mégis kimarad egy-két nap, tudom, hogy az első adandó alkalommal edzenem muszáj, mert a halogatás a tett halála. Ha akar, mindig talál a lustaságra kifogást az ember. Esik az eső, fúj a szél, kicsit köhögök, meg ilyesmik…

Szólistaként világhírű, mégis – ahogy figyelem – szereti a csapatot. Triókban játszik, és zenekar előtt sem jön – úgymond – zavarba.

Az együtt zenélés nagyon finom dolog. Futballnyelven szólva nem az van, hogy állandóan cselezel és lősz, virtuozitásra törekszel, hanem passzolsz is, mégpedig a lehető legpontosabban, és élvezed, amikor a többiek veszik a vállukra a csapatot. Így teljes a játék, nem?

Önnek. De akinek nagy álmai voltak, ám végül zenekarban játszik, nem lett szólista, biztosan másként gondolja.

És igaza is van. Főként azért, mert a zenészeket nem készítik fel külön a zenekarban való munkára, nem is annyira szakmailag, mint inkább érzelmileg, lelkileg. Az ilyesmi alkat kérdése is, én például a zenén kívül is vallom, hogy csapatban lenni jó dolog. Egyébként nekünk nagyszerű együtteseink vannak, gondoljon csak a Liszt Ferenc Kamarazenekarra vagy a Fesztiválzenekarra. Aki ott játszik, az csak nagyszerű művész lehet.

Ebben a szellemben neveli a tanítványait is?

Próbálom – ez a helyes kifejezés. A siker kétséges, mert a világ nagyon leegyszerűsödött, kis túlzással csak az a fontos, hogy fogyasszál, és elégítsd ki a fogyasztói igényeket.

Az ön esetében ez azt jelenti, hogy mindig csúcsformában kell játszania.

Jó lenne, de lehetetlen. Viszont megközelíteni a tökéletest kötelességem. Ami viszont már felkészülés dolga.

Azt mondta egyszer, hogy egy unalmas koncertnél nincs rettenetesebb.

Tartom.

Mikor unalmas egy koncert?

Ha az ember képtelen hatni a közönségre.

Járt már így?

Jártam.

És?

Igazi rémálom. Sokáig elkíséri az embert. Egyet tehetek, leülök, és végiggondolom, hogyan készültem. Utána pedig nagyon figyelek rá, hogy mindent másként csináljak, mint a rémálom előtt. Egyébként ha kiállsz a pódiumra, csak akkor viheted valamire, ha úgymond áldott állapotba kerülsz. Ha megszáll az ihlet. Amit megrendelni képtelenség, a gondviselés kezében van a művész, de nyitottnak kell lennie rá, s meg kell ragadnia a pillanatot, ha eljön.

A közönségtől függ valami?

Rengeteg. De a nézőtől nem követelhető meg, hogy felszabadultan, kipihenten, nyitottan érkezzen meg a nézőtérre. Talán csak Japán a kivétel. A japánoknak vannak kedvenc szerzőik, őket illik játszania a vendégnek, a fogadtatás viszont mindig őszinte, nyílt, barátságos. Európában ugyanakkor gyakran falakat kell áttörnie az embernek, mire a koncert végére ér.

Volt olyan kritika, amelyik különösen felbosszantotta?

Csak mosolyt fakasztó akadt. Például az, amelyik „kinőtt” ruhaként emlegette a kifejezetten a koncertre vett Versace öltönyömet, vagy amikor azt írták, hogy „tinédzser megjelenésű” vagyok, pedig elmúltam ötven. Szerintem vagy az egyik, vagy a másik.

Fogja fel úgy, hogy a sport fiatalít.

Ez nem felfogás kérdése. Alaptétel.