Mindenki vendéglőse

Mit eszel, mit iszol?

Engedelmével hallgatom Miki bácsi sztorijait.

Ó, nincs neked annyi időd, barátom… Tudod te, kivel születtem egy esztendőben?

Már írom is.

1927, ide hallgassál! Április egy, Puskás Ferenc; június tíz, Kubala László; október huszonhárom, Gyarmati Dezső. Na, erre varrjál gombot! December hatodikán nyolc lány és egy fiú született. Én voltam az a fiú, Miklós napján.

Ezért nevezték el így?

Elmondom neked! Károly lettem volna, ám azon a szép napon lehetett engem másként hívni? Micsoda idők voltak… Figyelj ide, Pesterzsébeten nőttünk fel, apám a Kőbányai Sörgyárban dolgozott, naponta két liter sört kapott. Ezt cserélte el a mama a piacon erre-arra. Tudod te, milyen finom zsíros deszka került így az asztalra?! Na, tényleg, egyél már valamit!

Aki Miki bácsival találkozik, annak nem marad üres a hasa, annyi szent.

Még szép! Mindenki ott segít, ahol tud. Így neveltek. 1992-ben, a barcelonai olimpia után ezért is pofátlankodtam oda Schmitt Pál elé. Addig a rendszer miatt nem volt lehetőségem támogatást nyújtani, az új olimpiai ciklusban viszont már igen. A lillehammeri olimpia volt a bemutatkozásom. Tudod, kis barátom, sokat és szerencsére mindig jó üzletben dolgoztam, hála Istennek lehetőségem volt adni a sportnak, amelytől oly sok szépet kaptam.

Miért nem lett sportoló?

Mindenhez antitalentum voltam. Kérlek szépen, volt egy unokabátyám, Farkas Bélának hívták, általa ismertem meg Pataki Ferit, aki negyvennyolcban olimpiát nyert, és Fekete Jóskát, akik a harmincas években a hetedik kerületi Leventénél tornásztak. Lementem egyszer. Hamar mondták: menj te a csudába, olyan tehetségtelen vagy. Tudod, kivel nevettem ezen?

Inkább nem találgatnék.

Puskás Öcsivel. Ó, az én Panchókám… Amikor 1981-ben először hazajött, Horváth Zolival, a kardvívóval jött le hozzám, a Hörpintőbe. Ma Kisbudagyöngyének hívják a kocsmát, akkor még én vittem a boltot. Milyen sokat mesélt… Mészáros Dodó barátom hívta fel a figyelmem, hogy a Kispesti AC kölyökcsapatában rúgja a bőrt egy istenáldotta tehetség. Amikor először láttam, csapata öt góljából négyet szerzett. A Purczeld, mert ez volt az igazi neve. Csak ugye magyarosítani kellett. Ide figyelj, a Kárpát-medence egyik szépsége az volt akkoriban, hogy lehettél magyar, sváb, szláv, zsidó vagy cigány, ott, a csapatban, a sportban mit sem számított. Na, de hol is tartottunk?

Bárhol, Miki bá, bárhol!

Mondtam már, hogy a futballt is kipróbáltam?

Biztos voltam benne.

Tudod, mikor kerültem be a kölyök kettőbe? Ha nem voltak meg tizenegyen. Ez mindösszesen négyszer fordult elő. Na de most már egyél valamit!

Azt hallottam, atletizált.

Kitől hallottad ezt a butaságot? Mert amit én műveltem, azt nem lehet atlétikának hívni. Most figyelj: Pesterzsébeten volt egy háromszáz méteres pálya, kimentem oda, megkérdezték, mi akarsz lenni. Sprinter, vágtam rá. Rendben. Viszont amíg a többiek tizenhárom, én tizennyolc másodperc alatt futottam le a százat. Csodálkozol, hogy eltanácsoltak? Pedig Zsigmond Mátyás, aki ötven évig volt edző Csepelen – szegény, két évvel ezelőtt, kilencvenegy éves korában halt meg –, no, ő mindent megpróbált velem. „Ugorj rudat!” Megtettem. Amíg a velem egykorú Lehoczky Sanyi százkilencvenhármat ugrott magasban, addig én két métert rúddal. No, ennyit a sporttevékenységemről.

A vízilabda a kedvence, nyilván azt is kipróbálta.

Már csak az kellett volna! Ne butáskodj! Nem tudok úszni!

Elnézést!

Elmondom, hogy maradtam a sport közelében. 1948-ban megjelent a sportújságban egy hír: játékvezetői tanfolyam indul. Még jó, hogy 1938-tól kezdve mindennap olvastam a lapot. Egy fillért adtam az újságosnak, kiolvastam, majd visszaadtam. Nem volt pénzem megvenni, ne haragudjál!

Ugyan már! Szóval, elment bírónak.

El én! Húsz évig fújtam a sípot, egészen az NB III-ig vittem. Órákat tudnék mesélni.

Atrocitás?

Hova gondolsz?! Ment a káromkodás, de sohasem bántottak. A tisztelet mást jelentett akkoriban. Ennek ellenére, ha hiszed, ha nem, a kölyökmeccseket volt a legjobb vezetni. Szeretem a gyerekeket. Nekik köszönhettem, hogy Budapest térképe a fejemben van. Ide figyelj, annyi meccset vezettem nekik, hogy az összes pályát megismertem, mindenhova eljutottam. Csak azt sajnálom, hogy sok régi pálya helyén mit tudom én, milyen irodaépületek állnak. Nemrég hallottam, le akarják bontani a Millenárist. Ez bűncselekmény lenne! Nem lebontani kell, hanem rendbe hozni! Más világ ez… Félre ne érts, nem panaszkodom, még csak rossznak sem mondanám, csak másnak. Mindent a pénz határoz meg. Kérdem én: miért nem kap többet, sokkal többet a sport? Levegővel nem lehet húsvéti tojást festeni… A sport azon kevés terület közé tartozik, amely hírt és dicsőséget hoz ennek a kicsi országnak. A politikusok? Hagyjuk…

Elgondolkozott…

A háborút a Döbrentei utca kilenc alatt, a Három Csőrű Kacsa vendéglőben, tizennyolc évesen éltem meg. Kegyetlen volt. Jobb, ha nem is beszélünk róla.

Az ötvennégyes világbajnoki döntőről?

Szépen tudsz kérdezni… A mai napig sem tudom megemészteni. De mi volna, ha a jó kerülne előtérbe?

Bármi, Miki bácsi!

Ide figyelj, ott voltam 1997-ben Sevillában a vízilabda Eb-n, Kemény Dénes bemutatkozásán. Ültem a döntőben a lelátón, és amint megtudták a spanyolok, hogy magyar vagyok, rögtön mondták: Szusza, Betis. Meg is tanítottam őket rögtön a Ria, ria, Hungária! rigmusra, végigkiabálták a meccset. Nyertünk három kettőre, mind a hármat a Kásás Tomi dobta, az utolsónál a térde is kint volt a vízből. Fantasztikus emlék.

Az egyik kedvenc?

Nincs kedvencem, magamat csapnám be. A régi és a mai sikerek ugyanúgy a szívemhez nőttek, sokat beszélünk róluk itt, az étteremben is.

Ahol állandó vendégek a sportolók.

Megismerhettem majd mindannyiukat, sohasem felejtem el Schmitt Pálnak, akit nagyon nagyra becsülök. Kiváló sportoló volt, nagyszerű sportdiplomata lett, tekintélyt szerzett az országnak. De nem csak sportolók jöttek, jönnek ám! Honthy Hanna, a Latabár testvérek, Kiss Manyi, soroljam? Amikor még a Főtéren is én vezettem az éttermet, nálam járt Jacques Chirac, Helmut Kohl, Ariel Saron, akinek magyar feleségével úgy énekeltük együtt az Akácos utat, hogy az hihetetlen. Vagy említhetném Manfred Wörnert, a NATO volt főtitkárát, akivel hazánk felvételekor úgy berúgtunk, mint az albán szamár. És még Albert monacói herceg is táncolt nálam. Sokat nosztalgiázom, mondd meg őszintén!

Ki tenne mást a helyé-ben? De nyugtasson meg, vannak még céljai, ugye?!

Az én célom az, hogy családom, barátaim között békében éljem le a Jóistentől nekem rendelt éveket. Ötvennégy éves házasok vagyunk a feleségemmel, két lányunk, három fiú unokánk van, mi kell még? A betegségemmel nem foglalkozom, arra ott vannak az orvosok. Akik figyelnek rám, én meg betartom, amit kérnek. Mondok egy példát. 1993-ban kétoldali tüdőembóliám volt. A professzor akkor azt mondta, életem végéig gumiharisnyát kell hordanom. Nézd csak meg a lábam!

Szép ruhadarab…

Dehogy az! Viszont hasznos. Találkoztam a professzorral kilenc évvel később az utcán, csak annyit mondott, húzzam fel a nadrágomat. Emlékezett. Jó orvosai vannak a hazának. Jó orvosai, művészei, sportolói. Na, de ide hallgassál, most már annyit locsi-fecsiztem neked, egyél már valamit!