Gyirmóti papírforma

Ha szimplán abból indulunk ki, hogy az NB II Nyugati csoportjának első helyén végző, ám az áhított élvonal kapujának küszöbén megrekedő Gyirmóton kívül valamennyi kérelmező (öszszesen tehát tizenkilenc csapat) megkapta az NB I-es induláshoz szükséges klublicencet, nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy papíron még most is példás rend uralkodik a honi labdarúgásban.

Pályán bajnokok, papíron viszont nem élvonalbeliek

Ne legyenek kétségeink: ha az összkép ennyi jóval kecsegtet, az már nem is csalás – inkább ámítás.

Főképp mert szinte mindig rajtengedélyhez jutottak olyan klubok is, amelyek öltözőfolyosója előbb vagy utóbb anyagi gondoktól volt hangos. Ám a felelősséget ne varrjuk csakis a licencadó testület nyakába, hisz a klublicencszabályzatban egyre kevesebb a rosszul vagy hiányosan megfogalmazott passzus, a kiskapuk lassan bezáródnak a klubok előtt; az öt pontban megfogalmazott feltételeket – sport, infrastruktúra, személyügyi és adminisztratív, jogi illetve pénzügyi kritériumok – szigorúan számon kérik a szövetségben.

Persze nem titok, hogy az utóbbi, vagyis a klubok gazdasági helyzetének vizsgálata rendkívül sok kérdést vet fel.

A licenceljárás során a testület tagjai nem kutat(hat)nak csontvázak után a csapatoknál. A könyvvizsgáló által hitelesített pénzügyi beszámolókat a világ bármely pontján elfogadnák – nem illik kételkedni a valóságtartalmukban. Ergo a klub, amelyik valamiképp (akár kibúvókkal, kerülőutakon járva) igazolni tudja, hogy biztos lábakon áll, bizony rajthoz állhat.

Minden évben ugyanaz a papírparádé megy…

Abban nincs is vita, hogy arra kell törekedni: a kérelmezők maradjanak a szabályok szabta keretek között – de mi van akkor, ha a paragrafusokkal hirtelen szembekerül a sport szelleme?

Amikor olyan együttes szeretne klublicenchez jutni, amely gyermeteg adminisztrációs hibák egész sorát követte el, azonban kivívta magának a lehetőséget, hogy egy osztállyal feljebb lépjen? A Gyirmót SE szombat este aranyérmet szerzett az NB II Nyugati csoportjában, elérte, ami csak a legjobbaknak sikerülhet, legyen szó bármilyen sportágról: az élen végzett. Több pontot gyűjtött ellenlábasainál, Kiprich József mégis keserű.

„Nem is értem, hogy miért vagy hogyan akadtunk el – mondta agyőri kiscsapat vezetőedzője. – Nem látok az élvonalbeli együttesek kasszájába, de nyugodt szívvel mondhatom, hogy klubunk sokakkal ellentétben biztos anyagi lábakon áll. Sőt meglehet, nálunk jobban senki sem felel meg a szabályzatban rögzített előírásoknak. Nincs még vége a történetnek, ha kell, az európai szövetséghez fordulunk. Nem tudom, hogy a sport szelleme győzedelmeskedhet-e ilyen esetben, de egyelőre úgy fest, a feljutás nem a pályán, hanem az íróasztal mellett dől el. Úgy veszem: nem engedik, hogy itt élvonalbeli csapat legyen.”

Böjte Attila, a gyirmótiak rutinos hátvédje sem érti pontosan, mi zajlik körülöttük: „Mindent megtettünk a sikerért, és mi lettünk a legjobbak. A játékosok nem tehetnek róla, hogy ilyen helyzetbe kerültünk. Szeretném, ha az aranyérem megünneplése után mindenki elszámolna a lelkiismeretével… Csalódott lennék, ha a másodosztályban folytatnánk, noha tudjuk: ez is benne van a pakliban.”

Képtelen volt csapata ellen szurkolni a vétkes vezető

Bizony, benne.

A gyirmótiak ugyanis elvesztek a focibürokrácia útvesztőiben, hibáztak nem is egyszer – és a szabály az szabály.

S lám, milyen kegyetlen az élet: alig egy percen múlt, hogy most ne a Gyirmót SE technikai vezetője, Pintér Dávid mulasztásairól szóljanak a csapat sikertörténetének lábjegyzetei. A budaörsi mérkőzésen ugyanis a kilencvenkettedik percig vereségre álltak a győriek (1–2) – ez pedig a Lombard Pápa elsőségét jelentette volna…

„Meg sem fordult a fejemben, hogy de jó lenne, ha így maradna – árulta el Pintér Dávid. – Igaz,akkor most senki sem foglalkozna azzal, hogy nem kaptunk licencet. Azt hiszem, az aranyérem sok mindenért kárpótol, én pedig tudomásul veszem, hogy nem lehet mindig mindenki pozitív figura a sportsajtóban sem. Az is igaz viszont, hogy a felelősség közös. Nem a technikai vezető, hanem a klub nyújtja be a kérelmet. Most persze én vagyok a hibás, de úgy gondolom, csak az követhet el hibát, aki dolgozik is. Mást nem tudtam tenni, felajánlottam a lemondásomat. Fárasztó szezont hagyunk magunk mögött, rám fér a pihenés. Akkor lennék igazán szomorú, ha elbuktunk volna az utolsó mérkőzésünkön. Nem vagyok bűnbak, a többiekkel együtt megünnepeltem a sikert.”

Mivel többen rebesgették, Gyirmóton az aranyra s nem elsősorban az NB I-re pályáztak, Pintér Dávidnak szegeztük a kérdést, hogy nem ennek tudható-e be a papírmunka „amatőr” elintézése: „Nincs labdarúgó, aki azt mondaná, nem akar az élvonalban játszani, s biztos vagyok benne, hogy a tulajdonosok is szerették volna az osztályváltást. Ám hogy ténylegesen mi zajlik a háttérben, nem tudhatom, hiszen én csak egy technikai vezető vagyok…”

Nem engedik, hogy szétszéledjen az együttes

Méghozzá tapasztalatlan s rutintalan.

Felvetődik hát a kérdés: a szövetségnek nem lenne-e ilyenkor feladata segítő kezet nyújtani a paragrafusok között bolyongó kiscsapatok vezetőinek, így garantálva, hogy ne sérüljön az egyenlő esélyek elve. Hisz valljuk meg, van olyan klubvezető, aki könnyed ujjgyakorlattal állítja össze az adminisztrációs csomagot – csakhogy ilyet a gyirmótiaknál nem találni.

„Többször elmondtam már, hogy tapasztalatlan vagyok a futballban – ismerte el Pintér Dávid. – Mégsem mondhattam a feladatra, hogy nem vállalom. Kevesen dolgozunk a klubnál, nem bújhatok ki egyetlen megbízás alól sem. Most majd az illetékesek eldöntik, hogyan tovább. Bízom benne, hogy jövőre tényleg gyirmóti öröm és nem üröm szerepel majd a címlapon.”

„Ha a csapat ennyire sikeres, nem szabad a tagjait szélnek ereszteni – figyelmeztetett a jövőtilletően Kiprich József. – Remélem, együtt maradunk, s ha nincs más lehetőség, a következő nyáron jutunk fel. Bármi is történjék, nem törünk meg!”

Ám papírformára már nem hivatkoznak.