Doktornő a vízben

Ki az? Miskolcon született, egy másik város csapatában űzte magas szinten a sportot, majd váltott, és vízilabdázóként futott be fényes karriert. Könnyű kérdés, vágnánk rá sokan: Biros Péter, ki lenne más?! No igen, az egykoron Veszprémben kézilabdázó háromszoros olimpiai bajnokunk jó válasz lehetne, mindazonáltal rögvest izgalmasabb a „játék”, ha azt mondjuk: ezúttal nem rá gondoltunk… Miután minden bizonnyal jó megfejtés maximum bennfentes körökből érkezne, ne húzzuk hát az időt: mai írásunkban Horváth Patrícia, a női válogatott kapusa kerül előtérbe. Dr. Horváth Patrícia, de erről majd később…

Kezdjük azzal, mit is sportolt ez a szemrevaló teremtés: mivel Sopronban töltötte gyermekéveit, és hamar kiderült, lételeme a mozgás, a sport, szülei beleegyezésével kosárlabdázásra adta a fejét. A Postásban általános iskolásként végigjárta a szamárlétrát a serdülőktől egészen a felnőttcsapatig, NB I A-s mecscsekig jutott. Tehetségét mi sem bizonyította jobban, mint hogy bekerült az ifiválogatottba, más kérdés, világversenyre nem jutott el. A mai napig hálás szívvel gondol vissza nevelőedzőjére, Erdész Nándorra, ám az érettségi után elköszönt az egyesülettől: felvették a budapesti orvostudományi egyetemre, így tanulmányait és a kosárlabdázást is a fővárosban folytatta. Utóbbit nem sokáig…

„Az 1996–1997-es idényben az OSC színeiben játszottam. Magasságomnak köszönhetően centerként számítottak rám, jól éreztem magam. Egészen addig, amíg nem jöttek a sérülések…” – emlékezik vissza Horváth Patrícia a tíz évvel ezelőtt történtekre. Pályafutását két térdműtét vágta ketté, s bizony akkor úgy tűnt, sohasem lesz belőle élsportoló. Palánkon kívülre került… Ennek ellenére sem kesergett, nem az a fajta, a tanulásban is megtalálta az örömöt, az egészsége különben is mindennél fontosabb volt. A rendszeres mozgás mindazonáltal felettébb hiányzott neki, így barátnője unszolására elkezdett lejárogatni a Vasas női pólósainak edzésére. Szimplán hobbiból.

„Mi tagadás, eleinte nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ebben a sportban találom meg a számításomat – vallotta be Patrícia. – Az első évben például örültem, hogy éltem, Pálinkás Tamás edzései után nem kellett altatót szednem.”

A fel-le úszkálásnak 1998 őszén befellegzett: Serfőző Krisztina vidéki tanulmányai miatt felszabadult az egyik kapusposzt, s mivel neki még nem volt végleges helye a csapatban, őt állították a lécek közé a hétközi edzéseken. Logikus választásnak tűnt: magassága, hosszú kezei kifejezetten előnyt jelentettek. A történet innentől nyílegyenesen folytatdott: a védés egyre jobban ment neki, elkezdte élvezni a szerepét, a kosárlabdát elhomályosította a vízilabda. Arról nem beszélve, hogy csakhamar világossá vált számára: itt, az uszodában is valóra válhatnak az álmai.

„Faragó Tamás szövetségi kapitány 2001-ben az ausztrálok elleni edzőmeccseken minden kapust, így engem is szemügyre vett. Nem tagadom, ekkor már mertem nagyot álmodni.”

A következő esztendőben már ott volt a perthi világkupagyőztes társaságban, igaz, az évek óta kirobbanthatatlan Sós Ildikó mögött voltaképpen csak statisztaszerep várt rá. Elfogadta, megértette, tisztában volt vele, még fejlődnie kell. Tanult – az egyetemen, az uszodában. Általános orvosi szakon végzett, majd PhDösztöndíjas lett. A férfiválogatott népszerű doktora, Pavlik Gábor segítségével merült el az orvostudomány rejtelmeiben, és közben 2003-ban megjárta a világbajnokságot, sőt az athéni szereplésre is volt esélye. A mester azonban riválisa, Tóth Andrea mellett döntött – az első töréspont pályafutásában. Fájt neki, kinek ne fájt volna a helyében, ennek ellenére intelligensen kezelte a helyzetet: „Nem haragudhattam senkire, tisztáztam magamban a dolgokat. Ha azt veszem, milyen rövid ideje vízilabdáztam, voltaképpen irreálisnak is tűnhetett volna, hogy máris olimpiára utazzak. Vártam a következő lehetőséget.”

Mivel a Domino csapatával sikert sikerre halmozott, válogatott tagsága sem forgott veszélyben, a 2005-ös montreali világbajnoki címből már tevékenyen kivette a részét. És innen nem volt megállás, pekingi szerepléséhez egy percig sem férhetett kétség. Élete sportot érintő álma valósult meg az ötkarikás részvétellel, „csak” az érem hiányzik még belőle. Anélkül, hogy sebeket szaggatnánk fel, kikerülhetetlen felvetni: Kínában maguk engedték ki a kezükből (persze ha azt vesszük, hogy beválasztották az All Starcsapatba, bátran mondhatjuk, rajta semmi sem múlt), főként ha a hollandok elleni elődöntőre, a 2–0-s vezetésre, a magyar közönség által teremtett frenetikus hangulatra gondolunk. „Igen, ott álltunk a döntő kapujában, de nem léptünk be rajta. Már túltettem magam ezen, nem volt könnyű, de most már könnyebb beszélni róla. Elszalasztottuk az esélyt, ez is egy nézőpont. Én mégis inkább úgy fogalmaznék, az apró, nagyon apró nüanszok és talán a szerencse is ezen a sorsdöntő meccsen ellenfelünk javára döntött. A bronzmérkőzés elvesztése is fájó pont, ennek ellenére bármilyen meglepőnek tűnhet, a csapat véleményem szerint kihozta magából a maximumot” – vélekedik

az időközben diplomát szerző pólókapus (disszertációját a magas vérnyomás és a sport kapcsolatáról írta), aki az olimpiát követően árnyalatnyival visszavett az élsportból. Klubjának engedélyével a délelőtti edzésekről felmentést kapott. Az ok: a Városmajor utcai kardiológiai központ sürgősségi részlegében, később pedig az I. Számú Belgyógyászati Klinikán belgyógyász rezidensként kezdett dolgozni. A fehér köpeny, a szte toszkóp, az injekciós tű világában is megállja a helyét, a felelősség nem nyomasztja.

„Azért ez más – fúj egy nagyot. – A sport, a vízilabda szép, sokszor sorsokat képes meghatározni egy-egy mérkőzés, mégsem hasonlítható össze az orvosi pályával, az ottani felelősséggel. Még csak tanulom a szakmát, a jövőt azonban, őszintén mondom, még nem látom tisztán. A sport és az orvosi pálya most még jól megfér egymás mellett, nem is elégítene ki, ha csak az egyikkel foglalkoznék, az nekem kevés volna. Viszont a hogyan tovább még tisztázatlan.”

Ami biztos: dr. Horváth Patrícia a kórházban a nyáron szabadságát tölti, és a Petrovics Mátyás vezette újjáalakuló magyar női vízilabda-válogatottban a júliusi, római világbajnokságra készül. Ennek maximum azok a betegek nem örülnek, akik kedvességétől, mosolyától máris jobban éreznék magukat…