Álmodozások kora

Kevés az olyan magyar klub, amelyben ne bukkantak volna fel csodatevők.

Rendszerint elegáns autón, divatos öltönyben érkeztek, s fő jellemvonásuk az volt, hogy mindent megígértek.

Ha az elszegényedett, csődhelyzettől fenyegetett, remegő kezű tulajdonos azt kérte csendben, jó lenne harminc pár gumistoplis csuka a fiúknak, esetleg új zuhanyrózsák a fürdőbe, nem ártana néhány gólerős center, esetleg Maldív-szigeteki edzőtábor, hát szóban rögvest megkapta.

Aldous Huxley remekművé­nek címe megvalósulni látszott – szép új világ.

Erre gondolt a szegényházi klubtulajdonos, s erről beszélt az ütött-kopott öltöző padlóját bámuló, kölcsönökből tengődő futballista is. S akkor még nem szóltunk a szurkolókról, akik a napvilágra kerülő hírek alapján (hogy új tulajdonos érkezik...), gondolatban már szerződtették Luís Figót az ásványvíz-palackozó üzemből.

Persze hogy pofára esés lett a vége.

Az álbefektetők a nagy csinnadratta végén szép csendben távoztak, bizonytalanságot, szegénységet s megannyi kérdést maguk mögött hagyva, mint például: miért éri meg bárkinek is, hogy hülyítsen egy klubot?

Egy tál nokedlis pörkölt, egy adag nagy ígéret

Érdemes lenne szavazást rendezni, ki volt a leghíresebb nagyotmondó.

Kovács Ádám mindenképpen versenyben lenne.

Nagyon is friss emlék még az angolok által pénzelt Ferencváros drámája, azok a hónapok, sőt évek, amikor a túlélés volt a tét az Üllői úton. Cso­da-e, ha megannyi szerencsevadász kopogtatott a klubház ajtaján, Kánaánt, bajnokcsapatot, új stadiont ígérve? Emlékezhetünk egy bizonyos Dicobe nevű cégcsoportra, amellyel hosszú ideig tárgyalt a Fradi vezérkara, hogy aztán kámforrá váljon a befektetőjelölt. Kovács Ádám ugyanakkor nagyon is hús-vér embernek tűnt, és emlékszem, ott ült kedves feleségével a klub legendái között, kanállal ette a pörköltet, s rövid beszédet mondott.

Soha egy fillért sem áldozott a Ferencvárosra.

Később elismerte, ez jó kis reklámot jelentett számára.

A Diósgyőr természetesen külön fejezetet érdemelne ebben a témában. Felsorolni is lehetetlen az elmúlt évek eseményeit, no meg tulajdonosait, akik mind-mind megpróbáltak életet lehelni a haldokló klubba. Tudjuk, mindez hiábavaló próbálkozásnak tűnt, hiszen most, 2009 nyarán ugyanott tart a DVTK, mint két, három vagy öt esztendővel ezelőtt.

Tulajdonost keres, és ma már Miskolcon található az egy főre jutó legtöbb (ál)befektető.

Sopronban is órákat tudnának mesélni az ígérgetés művészeiről. A városban az elmúlt szezonban már nem volt első osztályú futballcsapat, az olasz megmentőknek köszönhetően. Jöttek illatfelhőt maguk után húzva, lezserül öltözve, gyorsan beszélve, üres táskával. Ígértek fűt-fát, olasz edzőt, talján balbekket, gólvágót, olyat, mint a korábban Sopronban megforduló Beppe Signori.

Megszűnés, visszalépés lett a történet vége.

Vácott sem érdemes olaszul beszélni.

A Duna-parti városkában hónapokig tartotta lázban a csapat szurkolóit meg a közvéleményt a hír, hogy már közel a megegyezés az itáliai partnerrel, aki nemcsak a futballcsapatot üzemeltető kft.-t, hanem a helyi utánpótlásbázist is megvásárolná és felvirágoztatná.

A végeredményt itt is tudjuk.

Nagyon kell vigyázni az elegáns olaszokra

De az olasz vonalnak még nincs vége, a decemberben tulajdonosát, Jámbor Jánost vesztő Vasas háza táján kapaszkodtak a derék sienaiakba. Volt is okuk rá: díszes, Giorgio Armani öltönyben pompázó, üzletember külsejű delegáció tette tiszteletét a romos Illovszky Rudolf Stadionban, mi több, a tárgyalások (…) Rómában is folytatódtak egy tál finom spagetti mellett. A sienai klub nevében fellépő partner nemcsak pénzt, futballistákat is ígért, így a legutóbbi tavaszi szezonra készülő Vasas vezetői nem foglalkoztak különösebben az átigazolásokkal, mondván, a Siena bő keretéből úgyis kapnak néhány gyors legényt.

Se pénz, se futballista nem jött Toszkánából.

A Vasas pedig története egyik leggyászosabb idényét produkálta.

Ezek után csak egy apró megjegyzés: ha valamelyik klub kapujában olasz rendszámú autó jelenik meg, amelyből diplomatatáskával száll ki három vagy négy napszemüveges, öltönyös férfi, azonnal mondják nekik, hogy köszönjük szépen, hozzánk jön Lothar Matthäus, nincs szükség senkire…

Hogy mostanában mire gondol Baranyai Máté, a Várpalotai Bányász menedzsere, csak sejteni lehet. Alighanem úgy érezheti magát, mint aki izgalmas álomból ébredt, amelyben dúsgazdagnak hitte magát s az általa irányított klubot. Nem csoda, egy dubai üzletember olyan jövőképpel ajándékozta meg a kisváros lakóit, amelyről azelőtt talán csak színes sportmagazinokban olvashattak. Tízmillió dollár, amelyből a megyei első osztályban szereplő, ott bajnoki címet szerző helyi Bányász meg sem áll az NB I-ig, miközben új, modern stadion épül a jelenlegi sporttelep helyén. Naná, hogy hittek neki, hiszen a szóban forgó úriember kezdésként egymillió forint értékű felszerelést ajándékozott a várpalotai felnőtt- és utánpótláscsapatoknak.

Mindenki a csodájára járt a biznisznek.

Nem volt olyan lap, amely ne számolt volna be hosszabb-rövidebb cikkben a gazdasági válság közepette is gazdaggá váló Bányászról. S persze nyilatkozott a megmentő is, aki mobiltelefonokkal kereskedik, de legalább ennyire ért a vendéglátáshoz és a sporthoz: „A minőségre való törekvés mindig kifizetődik… – mondta, miközben elárulta, hogy Libanonban, Egyiptomban és Szingapúrban is vannak érdekeltségei, mi több, barátjának mondhatja a dubai uralkodó fiát. – Magyarország gyönyörű ország, megéri itt hosszú távon gondolkodni.”

A csodaautó megmarad szép mesének…

S a várpalotai csapat már készülni kezdett Egyiptomba, Tunéziába, Marokkóba. S miközben a fiúk felhívtak néhány használtautó-kereskedést (tessék mondani, mennyibe kerül most egy Z3-as BMW?), jött az ilyenkor szokásos hír: a befektetőjelölt visszalépett.

Várpalotán amúgy már rendeztek BEK-meccset. A Vasas 1967. november 17-én ebben a városban verte meg 6:0-ra az izlandi Valur Reykjavík csapatát. Azóta negyvenkét év telt el.

A jelek szerint még legalább ennyit kell várni a következőre.

Az álmodozások kora tovább tart a magyar futballban.

Mert az álmenedzserek sohasem tűnnek el, csak átalakulnak…