A pirkadat előtti óra

Gyorsan elrepült?Gyorsan elrepült?

Ez a két évtized? Nagyon. Belegondolni is nehéz, mennyi minden történt velem az utóbbi húsz évben. Dolgoztam két országban is nagykövetként, öt éve képviselő vagyok az Európai Parlamentben, lezajlott öt olimpia, akadtak gyönyörű és lehangoló napok, hetek és pillanatok, a gyermekeim felnőtté váltak, és mára megajándékoztak hat unokával. Bátran mondhatom, roppant tartalmas két évtizedet hagyok a hátam mögött.

Szűken, csak néhány szavazattal lett elnök

Amikor Csanádi Árpád 1983-ban elhunyt, valamennyi funkcióját egycsapásra megörökölte, holott korábban a szállodaiparban, majd három éven át a Népstadion és Intézményei igazgatójaként dolgozott. Ekkor viszont tagja lett a NOB-nak, kinevezték a MOB főtitkárának és az OTSH elnökhelyettesének. Mi állt a hirtelen kiugrás mögött?

Rengeteget köszönhetek spanyol nyelvtudásomnak. A Budapest Sportcsarnokban rendezték a tornász-világbajnokságot, amelyre eljött Juan Antonio Samaranch, a NOB akkori elnöke is. Én kalauzoltam, és természetesen spanyolul beszélgettem vele. Nem sokkal később Csanádi Árpád meghalt, Samaranch úr pedig emlékezett rá, hogy van Budapesten egy olimpiai bajnok, aki jelenleg éppen vezető beosztásban dolgozik, több nyelven is beszél, és rákérdezett a magyar sportvezetőknél, lehetne-e az a fiatalember a NOB tagja, nekik pedig tetszett az ötlet. A másik két funkciót ezzel már szerintem automatikusan örököltem meg.

Hat évvel később a rendszerváltás előkészítésekor lett a MOB elnöke. Az addigi gyakorlat szerint az állami sporthivatal első embere egyben a testület elnöke is volt, de ekkor a MOB áthágta ezt a szabályt. Erre hogyan került sor?

Ez alighanem a demokratikus átalakulás első kézzelfogható jele volt. Megelőztük a vasfüggöny átvágásának pillanatát, az Ellenzéki Kerekasztal megalakulását vagy éppen a berlini fal lebontását. Minden olimpia után tisztújítás zajlott le a MOB-ban, ami addig kimerült abban, hogy a tagok megszavazták elnöknek az OTSH mindenkori első emberét. Most viszont néhányan kandidáltunk, és ezzel új helyzet alakult ki.

Hogyan jutott sz eszébe az indulás?

Kétszeres olimpia bajnokként, NOB-tagként, vezetői gyakorlatú, öt nyelvet beszélő emberként úgy gondoltam, alkalmas vagyok erre a posztra. Kicsit naivan pályáztam, ugyanis egy percig sem lobbiztam. Biztos voltam benne, tudok annyit, mint a vetélytársaim, de nem tettem semmit sem a megválasztásomért, gondoltam, az előbb említett tények önmagukért beszélnek. Ma másként, sokkal tudatosabban csinálnék mindent, de ha szűken is tehát egy-két szavazattal, így is sikerült nyernem. Talán éppen az segített, hogy a többiek nagyon nyomultak, és ez akkoriban, amikor a választások természetét még nemigen ismertük, szokatlan, és egyben kicsit ellenszenves is lehetett.

A rendszerváltást a sport nagyon megsínylette, hiszen a klubok mögül eltűnt az állami háttér, új megoldásokat kellett találni. Sejtette, hogy mekkora kihívást vállalt?

Fogalmam sem volt. Egyszerre kellett tanulnunk a demokráciát, a térnyerés módját a nemzetközi sportdiplomáciában, a szponzorok megkörnyékezését és megnyerését. Akkoriban szemernyit sem foglalkoztam politikával, márpedig annak ingoványos talaján is muszáj volt valahogyan kiigazodni. Megválasztásom idején fel sem fogtam, hogy a talán legmegbecsültebb, legpatinásabb társadalmi szervezet élére kerültem. Az önállóság nemcsak a szabadság szárnyaló érzésével, hanem bizonytalansággal is jár. Senki nem fogta a kezemet, mindent magamnak kellett kitalálnom.

Elmondása szerint csak beletanult a szakmába

Emlékszik még az első, legfontosabb feladatokra?

Hogyne! Szponzorokra vadásztunk, irodát kerestünk, mert az sem volt, négy-öt munkatárssal csapatot kellett kialakítani, fazont adtunk az olimpiai bizottságnak. Ez azt jelentette, hogy ki kellett alakítanunk az albizottságokat, tudatosan mindenhova egykori sportolókat igyekeztem delegálni.

Januárban ötödször választották újra. Diplomataként, európai parlamenti képviselőként, sikeres sportvezetőként egyáltalán nem szorul rá sem presztízs, sem egzisztenciális okokból erre a funkcióra. Mi motiválja még?

Tegye hozzá, hogy eddig még sohasem volt kihívóm! Athén után megfordult ugyan a fejemben a távozás a szégyenletes doppingesetek miatt, de ki kellett köszörülni a csorbát, és így nem tehettem meg, hogy felállok. Be kellett bizonyítanom, hogy igenis, van zéró tolerancia, van szigorú ellenőrzés, van szankció, és meg lehet tisztítani a magyar sportot. Ez sikerült is, hiszen Pekingben makulátlanul tiszta csapatnak bizonyultunk. A legutóbb úgy gondoltam: mivel ismét nincs kihívóm, egy ciklust még elvezethetek, és izgalmas kihívás bebizonyítani, hogy a magyar sport többre képes, mint amennyire képes volt Pekingben, különösen úgy, hogy a jelek szerint jövőre olyan kormány alakul, amely jobban odafigyel és többet szán a sportra és a gyerekek egészségére. Emellett kihívás az ifjúsági olimpia, amely révén hatékonyabban szólíthatjuk meg a fiatalokat.

Az a tény, hogy nincs kihívója, hogy nincsenek potenciális, alkalmas utódok, nem inkább szégyen, mint dicsőség?

Beletanultam a szakmába, jól bírom fizikailag és szellemileg is, a NOB-ban betöltött funkcióim révén a presztízsem elég jó a sport világában, így semmi okát sem láttam és látom annak, hogy ne folytassam. Ugyanakkor most már komolyan veszem azt a feladatot, amelyet eddig elhanyagoltam, azaz valóban meg kell találnom a MOB vezetésének az utánpótlását.

A januári tisztújítás előtt a lobbizók zöme önnel egyetértésben azt szerette volna, ha az elnökségben olimpiai bajnokok lennének többségben. Ez a szándéka összefügg az utód megtalálásával?

Így van, ez koncepció, és sikerült is elérni. Az elnökség tagjai olyan felkészült, az élet egyéb területein is bizonyító olimpiai bajnokok, akik közül könnyen kikerülhet a MOB következő elnöke, tehát közöttük van a lehetséges utód.

Ha már az utódlásnál tartunk: sokáig mindenki azt hitte, hogy ön követiSamaranch elnököt a NOB élén, de 2001-ben hiába pályázott. Miért borult a papírforma?

Nem hiszem, hogy az én befutásom lett volna a papírforma, hiszen az elnök úr Jaques Rogge-ot már előtte megbízta a sydneyi olimpia szervezésével.

Büszke az eredményeire, és bízik a szebb jövőben

Korábban említette a politikát. Nem bánta meg, hogy szerepet vállalt benne? Három éve kis híján az elnöki funkciójába került.

Hatvanéves koromig nem politizáltam, ám akkor úgy gondoltam, színt kell vallanom. Engem a polgári, keresztény, nemzeti értékek vonzanak, és hajlandónak éreztem magamat ezekért dolgozni. Remek társaságba kerültem, szép ez a munka, tehát cseppet sem bántam meg, ugyanakkor ebben a világban természetes, hogy el kell viselni a kritikákat. Az tény, hogy három éve nemtelen támadás ért a MOB-on belül, néhányan úgy érezték, el kell takarítani az útból, ennek érdekében bevetettek megfélemlítést, zsarolást. Harcoltam a magam igazáért, és végül a sajátjaim, tehát az olimpikonok védtek meg a szavazataikkal.

A gazdasági válság idején mi táplálja a derűlátását, hogy négy év múlva egy sikeres olimpia után vonul vissza, ha visszavonul?

Sikerességemet nem egy olimpia határozza meg. Büszke vagyok az eredményeimre, az olimpiai bajnokok, az edzőik életjáradékára, utóbbi példátlan az egész világon, de gondoljon az olimpikonok falára a temetőben, a budapesti olimpikonok terére, és mindez bizonyítja, hogy minden erőnkkel igyekszünk igazi példaképeket állítani a magyar fiatalok elé. Ami a jövőt illeti, hadd idézzek egy japán bölcsességet: mindig a pirkadat előtti óra a legsötétebb. Tegnapról már, holnapról még nincs fény, és a magyar sport most itt tart, azaz a sportegyesületek, a sporttudomány helyzete ennél rosszabb már nem lehet, a gyerekek elfordultak a sporttól, tehát ennél nehezebb szituációba aligha kerülhetünk. Nincs az a válság, amely örökké tartana, csak felfelé vezethet az út, és én látom a reményt a nagy sötétségben.