Verón követte az apját

Nagyon úgy néz ki, elátkozták a brazil klubcsapatokat a Libertadores-kupában. A legutóbbi tíz kiírás alapján legalábbis okkal gondolhatják így az ötszörös világbajnok országában. Ezen időszakban nyolcszor is brazil klub futballistái álltak szomorúan a döntő veszteseként, lehorgasztott fejjel nézve, amint az ellenfél játékosai a kupával a kezükben ünnepelnek. Ebben az évtizedben kétszer nyert brazil csapat a fináléban – mindkétszer „honfitársával” szemben! (2005-ben a Sao Paulo az Atlético Paranaense, egy évvel később pedig az Internacional az előző sorozat győztese ellen.)

Különösen bosszanthatja a brazilokat, hogy a számukra leggyűlöltebb rivális argentinok ebben az évezredben ötször is ünnepelhettek. Ha pedig a csaknem ötvenéves versenysorozat egészét tekintjük: 12-szer került sor argentin–brazil párharcra a legelőkelőbb latin-amerikai sorozat fináléjában, s csupán háromszor kerültek ki jobban belőle a földrész legnagyobb országának képviselői.

Magyar idő szerint csütörtök hajnalra virradóra ismét az argentinok diadalmaskodtak, pedig több érv szólt amellett, hogy a Cruzeiro saját pályáján legyőzi a döntő visszavágóján az Estudiantest, s ezzel az egy héttel ezelőtti első találkozó 0–0-s döntetlenje után otthon tartja a trófeát.

A múlt szerdai összecsapáshoz képest egyetlen változás volt a két kezdőcsapatban: a brazilok hátvédje, Anderson megsérült a visszavágó előtt, Thiago Heleno pedig éppen felgyógyult, adva volt tehát a csere. Az első félidőben olyan összecsapás kerekedett, amilyenre számítani lehetett egy argentin–brazilon. Európai játékvezetőnél lehet, hogy a félidőre már mindkét csapatban csupán heten-heten maradtak volna, annyian is csak azért, mert kevesebben nem folytathatnák a mérkőzést. A chilei Carlos Chandía bírót viszont kevéssé zavarta a Dél-Amerikában megszokott alattomos rugdalózás, könyöklés, pimasz arcul csapás – mindössze három sárga lappal letudta a durváskodást. A másodikban pedig már csupán kétszer kellett így fegyelmeznie.

Akkor ugyanis inkább futballoztak a felek, s egy-két valóban szemet gyönyörködtető megmozdulást is láthatott a Mineiro Stadion közönsége. A hazaiak vezető gólját mégis inkább szerencsés, mint szép mozdulat előzte meg. Henrique távoli lövése megpattant Leandro Desábato testén, s így lett védhetetlen. A hátrány azonban egyáltalán nem zavarta meg az argentinokat, akik öt perc múlva egyenlítettek, majd a vezetést is megszerezték. Mindkét gólban előkészítőként főszerepet játszott Juan Sebastián Verón, akinek az édesapja tagja volt az Estudiantes 1968-tól 1970-ig sorozatban háromszor is Libertadores-kupa-győztes csapatának.

A hajrában a Cruzeiro mindent egy lapra feltéve kitámadott, s bár a csereként beálló Thiago Ribeiro eltalálta a jobb oldali kapufa és a léc találkozását, az eredmény már nem változott. Verón – mielőtt csapatkapitányként átvette a serleget – zokogva borult édesapja, valamint a hatvanas évek sikercsapatának másik emblematikus figurája, Carlos Bilardo (az 1986-ban világbajnok argentin válogatott kapitánya) nyakába.

„Juan Sebastián Verón része az Estudiantes törénelmének. Na­gyon megérdemelte már a sikert!” – dicsőítette 34 éves vezérét Alejandro Sabella, a La Plata-i csapat edzője, akinek szintén elévülhetetlenek az érdemei a kupagyőzelemben, hiszen csupán március 15-én ült le a kispadra a Deportivo Quito elleni vereséget követően elküldött Leonardo Astrada helyére, s vele egyszer sem szenvedett kétszer egymás után vereséget a gárda. Verón könnyeivel küszködve annyit tudott mondani: „Azok a szurkolóink, akik Brazíliába eljöttek, mindent megérdemelnek. Tudták, hová jönnek, mégis itt vannak. Megcsináltuk – együtt, másként nem ment volna!”