Botladozás Bukarestben

Amennyire kedvező, annyira kellemetlen is tud lenni lapunk játékosértékelése; hiába kapott dicséretet a csütörtöki, Steaua Bucuresti elleni mérkőzés után Balajcza Szabolcs, az újpesti kapus bravúros közbeavatkozásai – némi keserűséggel, de… – a „minden hiába” kategóriába sorolhatók, ugyanis az eredményjelző végül 2–0-s román győzelmet mutatott.

„Nemigen vigasztal az elismerés…” – sóhajtott a sikertelen Európa-liga-mérkőzés másnapján Balajcza Szabolcs.

Pedig negyvenöt percen keresztül a lila-fehérek – akár az eminens tanulók – szóról szóra betartották vezetőedzőjük, a skót William McStay utasításait. Kár, hogy a túlbiztosított védekezés mellé a „szorgalmi feladatra”, a türelmes támadásépítésre már alig maradt erejük.

„Az első félidőben úgy éreztem: nem kaphatunk ki – emlékezett a kapus. – A románok meghatározó játékosait sikerült kikapcsolnunk, jól zártuk le a széleket, és még a hazai szabad-, illetve szögletrúgásokat is átvészeltük valahogy. Sőt a gól is bennünk volt, Rajczi Péter emelése alig harminc centivel kerülte el a kaput. Mondom, eleinte úgy voltam vele, hogy ez a Steaua bizony verhető csapat.”

És bár a kezdés előtt valamenynyi újpesti kiegyezett volna a „baráti” nulla nullával, a vérmesebb

szurkolók a 42. perc eseményei miatt vérszemet kaptak. Ekkor ugyanis a Steaua görög támadóját, Pantelisz Kapetanoszt kiállította honfitársa, Mihael Kukulakisz; lélektani szempontból a lehető legjobbkor – éppen a szünet előtt.

„Azt beszéltük a félidőben, hogy a korábbinál is türelmesebben kell futballoznunk – tolmácsolta az edzői ukázt Balajcza Szabolcs. – Arra készültünk, hogy ellenfelünk átengedi a területet, mi pedig rövid passzos, gyors játékkal ütünk rést a védelmén. Ám még egy perce sem voltunk pályán, amikor gólt kaptunk… Lehet, én is hibáztam. Szóltam Lambulicsnak, hogy fejelje el a labdát, de a nagy hangzavarban aligha hallotta. Kimozdultam, és úgy tűnt, védőnk mégis belecsúsztat a labdába, így kerülhetett a hazai játékos elé. Elismerem, a második gól már nem volt ilyen szerencsés, a románok nemes egyszerűséggel kipasszoltak bennünket.”

Aligha mentség, hogy a felek ekkor már újból egyenlő számban voltak a pályán, Korcsmár Zsolt ugyanis az 54. percben másodszor is sárgát látott – már ha egyáltalán látott bármit is a méregtől…

„Beszélgettünk erről Korcsmár Zsolttal, azt mondta: szerinte a szabálytalansága nem ért lapot – igyekezte felmenteni társát akapus. – A játékvezető az első félidőben már négy sárgát kiosztott nekünk, benne volt a levegőben, hogy a hazai kiállítás után kompenzál. Az edző, legyen bármennyire elővigyázatos, mégsem hívhatja le a pályáról az összes játékosát, aki korábban besárgult.

No, de mindegy… Bárcsak rúgtunk volna egy gólt! Ha Tisza Tibor nem három perccel korábban áll be, akkor ziccerben, a kapussal szemben higgadtabb megoldást választ. Viszont nem szeretném bátortalan támadójátékunkat egyedül csatáraink nyakába varrni, ez sajnos az egész csapat hibája, ezért van bennem hiányérzet…”

Ennélfogva a július 23-i, jövő hét csütörtökön esedékes Megyeri úti visszavágóra érvényes a közhelyszerű megállapítás, mely szerint „gólokat kell rúgni!”, csakhogy ez még nem minden, hiszen…

„…közben nem szabad gólt kapnunk, ami azért tűnik nehéz feladatnak, mert nemcsak a mostani, hanem a felkészülési mérkőzéseken is rendszerint kettőt-hármat beszedtünk – figyelmeztetett Balajcza Szabolcs. – Ehhez adódik még, hogy a hátrány dacára sem mehetünk fejetlenül előre, elvégre csütörtökön is kiderült: elég egy apró kihagyás, máris elúszik minden…”

Ám amíg él a remény, tempózni kell – akár árral szemben is.