Hatszor győzte le a halált

A körülményekhez képest jól néz ki. A körülményekhez képest jól néz ki.

Most, hogy mondja… – mosolyodik el keserűen Schneider István, a Fáni, ahogyan labdarúgókörökben becézték a korábbi újpesti védőt. – Novemberben leszek negyvenkilenc éves, igazán szép férfikor, bár volt időszak amikor úgy éreztem magam, mintha legalább nyolcvan lennék. Sétálgatok. Az orvosom ugyanis azt mondta, mindennap trappoljak le minimum három kilométert, esténként pedig kötelező felhörpintenem néhány deci száraz vörösbort. Ez is előírás.

Tulajdonképpen mi történt önnel?

Mivel kezdjem? A rákkal vagy az infarktussal?

Hát…

Túl vagyok rajtuk. Mindkettőn. Nem fog ki rajtam a halál, hatszor néztem szembe vele, s mindannyiszor én győztem. Erős vagyok, mint a bivaly. S hogy mi történt velem? Az a nagy helyzet, hogy kiraboltak. Kétezer-háromban kipakolták a Csepelen lévő sportüzletemet. Elvittek belőle mindent, az összes cuccot, a teljes vagyonomat. Minden pénzem abban a boltban állt. Akkor roppantam össze. Képtelen voltam feldolgozni, hogy így elbánt velem a sors. Pedig ha tudtam volna, hogy a java csak ezután jön…

A futballnak is ezért fordított hátat?

Én? Eszemben sem volt abbahagyni a focit! Ma is az MTK öregfiúk- és old boys csapatához tartozom. Ha erőm engedi, s persze ha az orvosom is beleegyezik, visszamegyek, és folytatom a játékot. Hivatalosan Ausztriában fejeztem be egy kiscsapatnál, miután lenyomtam Újpesten két és fél idényt, aztán meg hármat a Volánnál. Imádtam a Megyeri úton játszani, fantasztikus csapatunk volt. A Bordeaux elleni kupameccsek, no meg a franciaországi edzőtábor képei kitörölhetetlenek.

No meg az a gól a Fáy utcában a Vasasnak…

Hú, azt nagyon eltaláltam! Tudja, abban a szezonban tiltották meg először a hazaadást, én pedig elpasszoltam egy labdát. Vezettünk három egyre Angyalföldön, és Göröcs János, a Titi bácsi, az edzőnk odaszólt Pető Gábor gyúrónak, hogy horgássza csak elő a kettes táblát, mert lecseréli a „Fánit”. Kiszúrtam, mire készül a mester. Gondoltam, tenni kell valamit, megkaptam a labdát, elindultam a Vasas kapuja felé, és harmincöt méterről védhetetlen bombát küldtem Andrusch József kapujába.

Tartja a kapcsolatot a régi újpesti játékostársakkal?

Még szép! Steidl Sándorral, Herédi Attilával, Katona Györggyel és Schróth Lajossal rendszeresen összefutunk. Sokat köszönhetek nekik, különösen Steidl Sándornak, aki a szívműtétem előtt vért gyűjtött nekem; szólt az újpesti öregfiúknak, meg Urbán Flóriánnak s a többieknek. Tizenketten adtak vért nekem. Amikor meghallottam, elsírtam magam.

Ha jól tudom, infarktusa volt.

Háromszor. Először kétezer-hatban, az MTK-öregfiúk között, a meccsre készülődve lettem rosszul. Akkor egy hétig voltam kórházban, viszonylag hamar kiengedtek, miután megállapították, hogy érszűkületem van. Az idén január negyedikén másodszor kapott el, ezt követően már kiírtak műtétre, de annyit kellett várni, hogy május huszadikán egy öregfiúktornát követően otthon újra összecsuklottam. Szerencsére nevelt lányom orvos, rögtön ellátott, amíg jött a mentő. Hajnali ötkor lettem rosszul, három óra múlva már a műtőasztalon feküdtem, ahol kicseréltek négy eret. Mintha motorgenerált végeztek volna el egy autón.

És a rák?

Kétezer-négyben kezdődött. Jött a rémisztő diagnózis, a műtét, majd a kemoterápia. Egy év múlva kiújult, megint megoperáltak, de nem sikerült végleg kiirtani belőlem a rákos sejteket, hiszen az idén megint megtámadott. Már rutinos vagyok a halállal szembeni küzdelemben. Ötvenszázalékos rokkantként várom a sors újabb támadását.

Fél?

Dehogy félek! Erős voltam, és most még erősebb vagyok. Nem mondom, szerencsém van, hogy a családom mellettem áll a bajban, mert a negyvenhétezer forintos nyugdíjból aligha tudnék megélni. Most várom a kontrolleredményeket, augusztusban a szívem, szep-temberben a daganat miatt. Jó lesz mind kettő, ebben biztos vagyok. Nem fog ki rajtam a sors. Nem hagyom magam legyőzni, nem én…