Ismét ünnep lesz minden meccs

Végül nem tudtunk megállapodni, többek között azért, mert a családdal úgy döntöttünk, ideje végleg hazajönni. Összesen egy évtizedet töltöttünk Németországban, szép volt, jó volt, egyúttal elég is volt. A rostocki állomásra ugyanakkor jó szívvel gondolok vissza. Egyrészt sikerült kivívnunk a bentmaradást, másrészt a Hansánál ismét magamra találtam. Nem csupán magamnak, másoknak is bizonyítottam, hogy alkalmas vagyok még a magasabb szintű futballra.

Lesz még szerencsénk ahhoz a Lisztes Krisztiánhoz, aki a brémai bajnokcsapat vezére volt?

Nem tudom. Jó lenne még egyszer olyan formában játszani… Rajtam nem múlik, az biztos. Ám ha azt érezném, hogy csak hátráltatom a többieket, ha nem lelném örömömet a játékban, bekopognék az edzőmhöz, és megköszönném neki a bizalmat. Szerencsére még nem tartok itt.

Nem az a labdarúgó, aki egykönnyen feladja

Az elmúlt években sohasem támadt olyan érzése, hogy feleslegesen erőlködik?

Egyszer sem. Nem mondom, akadtak nehéz pillanatok, megesett, hogy egy-egy edzés kínszenvedést jelentett, a gyakorlatilag éveken át tartó, folyamatos rehabilitáció sem volt egy leányálom, de a befejezés gondolata egyszer sem vetődött fel bennem. Gyerekkorom óta utálok veszíteni, másképp fogalmazva: nem vagyok az a típus, aki könnyen feladja.

Nem hallhatta, mert éppen a köröket rótta, de Varga László, a csapat egyik masszőre elárulta, felnéz önre a hozzáállása miatt.

Ha így van, az megtisztelő. Jelzem, a tisztelet kölcsönös, és örömmel tapasztalom, hogy Pakson nemcsak a labdarúgók és a vezetők között alakult ki, hanem az idősebb és a fiatal játékosok között is. Én például hiába múltam harminchárom, semmi okom arra, hogy lekezeljem a húszéves társamat. Már csak azért sem, mert nem ezt tanultam a Fradiban! Amikor tizenhét esztendősen felkerültem a felnőttek közé, Simon Tibor, Telek András vagy Keller József egy másodpercig sem éreztette velem, hogy nem tartozom közéjük. Ahogy ők a szárnyaik alá vettek, úgy igyekszem én is segíteni az ifjaknak. Ez persze nem jelenti azt, hogy a helyemet készséggel átadom nekik, azért harcoljanak csak meg!

Látom, a Fraditól csak nem tud elszakadni.

Mire céloz?

A paksi színekre.

Lebuktam… Most már bevallhatom, kizárólag azért igazoltam Paksra, mert akárcsak a Ferencváros, ez is zöld-fehér gárda. Mi több, amikor Brémába szerződtem, akkor is csak azt vettem figyelembe, milyen mezt viselek majd…

Komolyra fordítva a szót: mi kellene ahhoz, hogy jövő nyáron elégedetten nyilatkozzon?

A legfontosabb az, hogy a Paks végezzen az első tíz között – és lehetőleg ne tizedikként zárja a szezont.

A Bundesligában tanulta meg, mit jelent szenvedni

Csak ennyi?

Nem, nem csak ennyi: alig várom, hogy Tököli Attilával ismét egy csapatban szerepelhessek a tétmeccseken is – legutóbb a válogatottban futballoztunk együtt. No meg azt sem bánom, hogy Zováth János immár velem lesz, nem ellenem. Őrzött ő engem a meccseken, tisztában vagyok vele, milyen ellene játszani.

Fájó emlék?

Dehogy… Amúgy sem vagyok haragtartó fajta, a Bundesliga különben is megedzett: ez a sportág olykor fájdalommal jár.

Várja már a következő edzést?

Mindennél jobban.

Újabb ajándék?

Jó dolgom van, nem?