„Optimisták lehetünk”

A helyosztót követően miből volt több: gratulációból vagy sajnálkozásból?A helyosztót követően miből volt több: gratulációból vagy sajnálkozásból?

Akik gratuláltak, egyúttal sajnálkoztak is – jelezte a kapitány, hogy együttérzésből nem volt hiány. – A kesergésüket megértem, magam is roppant szomorú vagyok – elsősorban a szerbek elleni negyeddöntőben történtek miatt.

Témánál vagyunk...

Fura érzések kavarognak bennem, egyfajta kettősség lett rajtam úrrá. Egyfelől csalódottá és szomorúvá tett, hogy nem tudtunk érmet szerezni, holott ez a csapat odaérhetett volna a dobogóra. Másfelől nem lehetek elégedetlen, hiszen ahhoz képest, hogy milyen kevés időt töltöttünk együtt a világbajnokság előtt, és hány új ember van a keretben, van okom bizakodni.

Most akkor csalódott vagy bizakodó?

Ha a mostani lelkiállapotomra kíváncsi, azt felelem, hogy inkább csalódott vagyok. Ez részint apróságoknak, részint a külső körülményeknek tudható be.

Felteszem, utóbbi alatt a bíráskodást érti.

Talált. A negyeddöntőben tapasztalt játékvezetés tragikus volt. Az olasz bíró indokolatlanul mutatta fel nekem a piros lapot, de még ennél is fájóbb, hogy három-négy olyan hibája volt, amely szerb gólt eredményezett. Ugye, nem kell emlékeztetnem senkit arra, hogy a mérkőzést végül egy találattal veszítettünk el… Ki merem jelenteni: semleges bíráskodás esetén megnyertük volna azt a meccset. Az igazsághoz hozzátartozik, a sporttársak „csak” azért hibáztathatók, hogy hét ötös vezetésünk után hosszabbításba torkollott a mérkőzés, azt követően már korrektül fújtak. Hogy a ráadást végül elbuktuk, az két-három taktikai fegyelmezetlenséggel magyarázható.

Az egyik helyszíni gyorsértékelésében úgy fogalmazott, hogy nem a játékosaira, hanem magára mérges. Elrontott valamit?

A csapattal legközelebb szeptember első hetében találkozom, addig mindenki a jól megérdemelt pihenőjét tölti. Én is elmegyek nyaralni, ám előbb-utóbb sort kerítek az elemzésre, és akkor kiderül, hogy hibáztam-e, és ha igen, akkor miben. Egy hónap múlva úgy vágunk neki a következő feladatnak, hogy kijelöljük az új utat – ami jó volt, megtartjuk, ami rossz, megpróbáljuk elfelejteni. Hangsúlyozom, a végeredmény ellenére optimisták lehetünk, hiszen az előttünk végzett válogatottak nem jobbak nálunk. Állításomat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az egyetlen vereségünket a későbbi világbajnok ellenében szenvedtük el – és, ugyebár, azon az összecsapáson is győzhettünk volna, ha… Ettől függetlenül az ötödik helyezésünket elfogadom.

A rajt előtt már-már pesszimistán nyilatkozott, szavait olvasva úgy tűnt, mintha rosszat sejtett volna.

Nem sejtettem én rosszat, csupán reálisan láttam és látom a helyzetünket. Játékban nem is várhattam többet a csapattól, a már említett rövid idő, valamint játékosmozgás miatt egyszerűen ennyi volt benne.

Érte kellemes meglepetés Rómában?

Ért, bizony! Ahogy napról napra fejlődött az együttes, arra még én is rácsodálkoztam. Bevallom, az Unicum-kupán látottak alapján nem gondoltam volna, hogy ilyen jó és szoros meccset vívunk Szerbiával. A július tizenegyedikei, illetve huszonnyolcadikai vereség között ég és föld a különbség, abban a tizenhét napban ugyanis rengeteget fejlődtünk.

Ha huszonkilencedikén játszunk a szerbekkel, nyerünk?

Huszonnyolcadikán is nyerhettünk volna…

Tiszteletben tartva, hogy bírálni csak az öltözőben szokott, árulja el, hogy felfelé kik lógtak ki a csapatból!

Mindenkit dicsérhetek, mert ahhoz tizenhárom jó pólós kellett, hogy a világbajnokkal felvegyük a versenyt. Akik verhetők voltak, azokat pedig megvertük.

A kimondott cél a londoni játékok megnyerése. Mit gondol, jó úton járnak?

Még három évünk van az olimpiáig, amit én erre az esztendőre prognosztizáltam, az nagyjából bejött. A sikerekkel természetesen nem várnánk Londonig, én abban bízom, hogy két év múlva, a kettőezer-tizenegyes sanghaji világbajnokságon már letesszük a névjegyünket. Csupán a miheztartás végett.