Mindenesetre érdekes lenne nézni Cservenyák Tibor, Molnár Endre vagy Kósz Zoltán arcát, amikor a magyar válogatott kapujában ott tempózna a lengyel fiú. Mert ne lepődjön meg senki, ha Michal Diakonow egyszer csak csatlakozik a Kemény-csapathoz, mosolyogva előadja az unalomig ismételt szlogent, mely szerint „lengyel, magyar két jó barát…”, aztán rövid részleteket mesél a Kloss kapitány kalandjaiból, a Jaruzelski-diktatúráról, a vodkakészítés rejtelmeiről, majd sapkát húz és edzésre jelentkezik. Mondhatni sorsfordító pillanathoz érkezett a magyar vízilabda. A mi gyönyörűséges, sikerekkel teli sportágunk. Eddig a mi fiainkat keresték szerte a világon edzőnek, bekknek, centernek, irányítónak – bárminek, hiszen tőlünk csak tanulni lehet. Most mi, magyarok keresünk egy lengyelt. Michal Diakonow, ez a huszonöt esztendős kapus annak idején Gorzów Wielkopolskiban, a szülővárosában aligha álmodhatott arról, hogy egyszer olimpiai aranyérmet nyer vízilabdában. Magunk közt szólva nem csoda, hiszen a lengyel póló nagyjából annyit ér, mint a jamaicai bobcsapat. Két éve például a Manchesterben rendezett (micsoda felhajtás lehetett ott…!) B-csoportos Eb-n Lengyelország csapata a rendkívül erős mezőnyben hetedik lett, és Diakonow barátunk olyan ellenfelekkel szemben védett, mint az ír, az izraeli és a máltai válogatott. Jókora ugrás lenne számára a magyar válogatott kapujában tempózni. S erre most minden esélye megvan: két éve az SSV Esslingen játékosaként ő lett a német bajnokság legjobbja, vitte is a spanyol Terrassa, amelynek azóta is tagja. A szakemberek szerint remek képességű sportoló, aki valóban erősítést jelenthetne, még a világ egyik legjobb csapatában is. A magyar válogatottban. Nem kell hozzá különösebb szakértelem, Diakonow erős riválisa lehet a londoni olimpián harmincnégy esztendős Szécsi Zoltánnak, a Vasas bravúrokra képes kapusának, Nagy Viktornak, a Domino megbízható játékosának, Gergely Istvánnak. Diakonow jöhet, és mi csak szurkolhatunk neki. Az más kérdés, hogy ezzel némileg oda a magyar vízilabda nimbusza. S a szerb átok után erre még inkább érzékenyek vagyunk.