Baixinho, El Matador és társaik: a futballvilág egykori uralkodói

Ha valaki, hát a brazil Romário tudja, hogy mit jelent a legjobbnak lenni és egyéni trófeákat nyerni, “Baixinho” (azaz Kicsi) ugyanis kétszer, 1990-ben és 1993-ban is a BEK/BL aranycipőse lett, majd 1994-ben a vb aranylabdása. Az apró termetű, de elképesztően robbanékony, csupa izom támadó – aki nem éppen egy atomfizikusi karriert hagyott ott a labdarúgás kedvéért – csúcséve 1994 volt, amikor is oroszlánrészt vállalt a brazil válogatott világbajnoki címében, spanyol gólkirály lett és a FIFA szerint ő volt az esztendő legjobbja.

Sajnos éppen ekkor szaladt el vele végképp a ló, és kezdett utólag szinte már követhetetlen klubkeringőbe – igaz, korábban is örök harcban állt edzőivel, szövetségével és néha saját csapattársaival is.

Nehéz vele kapcsolatban leszálló ágról beszélni, hiszen őszülő halántékkal is brazil gólkirály lett. Örökifjúként egészen 42 éves koráig zörgette a hálókat, és tétmérkőzéseken több mint ezer gólt szerzett (legalábbis saját statisztikája szerint), akárcsak Pelé.

Ugyan épelméjűségét és góljainak számát sokan vitatják, azonban nyilvánvaló, hogy Romário nemcsak papíron, hanem a gyepen is minden idők egyik legtermelékenyebb támadója volt.

Ha Kahn esetében legutóbb fantáziáltunk egy picikét, ne sajnáljuk ezt a braziltól sem: ha 1998-ban kiviszi őt Mario Zagallo a vb-re, ahol a fináléban nagy szükség lett volna rá, majd négy év múlva Luiz Felipe Scolari magára veszi Romário minden nyűgét a futballtörténelem kedvéért, akkor meglehet, hogy Peléhez hasonlóan hősünk is háromszoros világbajnokként vonult volna vissza.



Romário honfitársa, Serginho is szögre akasztotta, amit ilyenkor illik: a 37 esztendős, higanymozgású szélső a Milanból vonult vissza. Serginho is nyert Copa Americát, miként Romário, sőt 2003-ban Bajnokok Ligája-győztes lett.

Őszintén szólva néhány év múlva már csak kevesen fogunk rá emlékezni – nem úgy a portugál “aranynemzedék” szellemi vezérére, Manuel Rui Costára. Minden idők talán legnagyobb luzitán irányítózsenije az U21-es válogatott színeiben korosztálya legjobbjaival, Figóval, Jorge Costával és Joao Pintóval 1991-ben világbajnok lett, de a felnőttek között – bármennyire is várták tőlük a szakértők – nem tudták még csak meg sem közelíteni újra ezt a kezdeti sikert.

A “látványosan, show-szerűen védekező játékmester” klubszinten kárpótolta magát: a Milan és a Fiorentina színeiben nyert olasz bajnokságot, Olasz Kupát, olasz és európai Szuperkupát, valamint Bajnokok Ligáját is. Az érte 42 millió eurót áldozó Milanban karrierje vége felé már nem töltött be meghatározó szerepet, de a 2004-es, hazai Eb-n még egyszer megmutatta oroszlánkörmeit.

A Benficában vezetett le és onnan is vonult vissza 36 esztendősen, jelenleg a „sasok” sikeres sportigazgatója.



Honfitársa, a nála egy évvel fiatalabb Pauleta sem folytatja: a nemzeti csapat gólrekordere nyáron nem hosszabbította meg szerződését a PSG-vel, arra pedig hiába várt, hogy a három nagy portugál klub valamelyike elcsábítsa.

Pauleta némi ibériai kalandozás után Franciaországban nőtte ki magát, háromszor lett a Ligue 1 gólkirálya és kétszer a legjobbja. A válogatottban 47 gólt szerzett 88 fellépésén, ám a nagy tornákon rendre csődöt mondott. A 2002-es világbajnokságon mesterhármast szerzett ugyan a lengyelek kivégzése alkalmával, de 2006-ban csak Angolának talált be, két Eb-jén pedig góltalan maradt.

Egyébként mindenki azt várta a nyáron, hogy még legalább egy szezont eltölt Portugáliában, hiszen odahaza még nem lépett pályára az első osztályban...



Johan Micoud Zinedine Zidane miatt nem futhatott be jelentős karriert a franciák nemzeti együttesében, pedig kiemelkedő képességű irányító volt. A 35 éves középpályásra a nyáron klubja, a Bordeaux nem tartott igényt, a játékos pedig visszavonult. Legjobb formáját 2004-ben mutatta, amikor duplázásra vezényelte a Werder Brement.

Claudio Reyna szintén 35 évesen jutott hasonló elhatározásra, mint a fentebb említett úriemberek. Az amerikai megfordult a Rangersben, a Sunderlandben és a Manchester Cityben is, mégis a válogatottal érte el legnagyobb sikereit. A 2002-es vb-n csapatkapitányként brillírozott, így “Captain America” lett hazája első futballistája, aki bekerült a világbajnokság álomcsapatába. Nem mellékesen négy vb-n volt kerettag, és két olimpián is pályára lépett.

Reyna többé-kevésbé kihozta a maximumot képességeiből, nem úgy a chilei “El Matador”, azaz Marcelo Salas. A még mindig csak 34 éves, sérülékeny támadó megfordult a River Plate-ben, a Lazióban (amely 17.5 millió eurót fizetett érte) és a Juventusban (ők 25 milliót) is, nyert három olasz bajnokságot, karrierje vége viszont messze nem úgy sikerült, ahogyan azt szerette volna.

Az olajos hajú, kis tokája és súlyfeleslege ellenére is félelmetes támadó felejthetetlen csatárpárost alkotott a válogatottban Ivan Zamoranóval. A címeres mezt 70 alkalommal húzhatta magára, amit 37 góllal hálált meg.



Salas honfitársa, az „őserő” José Luis Sierra (40 esztendős, utolsó klubja az Unión Espanola volt) és a Barcelonában is megforduló Frédéric Déhu (36, Levante, de az elmúlt idényben nem volt szerződése) mellett, és hogy a többi kontinensre is ellátogassunk, meg kell említeni 2008 eme sajátos veszteséglistájáról az ausztrál Tony Vidmar (38, Central Coast Mariners), az egyiptomi Hazem Emam (33, Zamalek) és Nader el-Szajed (36, Enppi Kairo) nevét is.

És a végére egy régi ismerős: az el-Dzsazíra együtteséből vonult vissza Phillip Cocu, 38 éves korában. A szimpatikus középpályás több sikeres idényt lehúzott a PSV-ben és a Barcelonában. A válogatottban, vagyis az Oranjében 101 alkalommal szerepelt, ezen belül két világbajnokságon és három kontinenstornán.

Sorozatunk harmadik, befejező részében több tucat ismert, többnyire válogatott futballista profi pályafutásától veszünk búcsút.