Ha elmondod, letagadom!

Meglehet, kultúrtörténeti esemény tanúi vagyunk, a bochumi ügyészség dokumentuma néhány hét alatt olyan lett, mint a középkori legendákban főszereplő Szent Grál – senki se látta, de mindenki keresi.

Egyszer persze, napvilágra kerül, mit is tudtak meg a törvényesség derék német őrei, de biztos vagyok benne, hogy okosabbak nem leszünk tőle. Legfeljebb tájékozottabbak – pletyka szinten. Értsd alatta, hogy nevek kerülnek elő, viselőit lehet majd gyalázni, elmondani, hogy „ezt már régen tudtam róluk".

Ítélkezhet boldog és boldogtalan, aztán szép csendben megnyugszik a tenger.

Minden csoda három napig tart.

Most éppen Virág elvtárs örökbecsűjénél tartunk, „az is gyanús, ami nem gyanús", a filmklasszikusnál (Bacsó Péter: A tanú) azonban szomorúbb a helyzet, az élet ugyanis nem (film)szatíra.

A helyzet komoly, mert a szereplők komolytalanul viselkednek. Néha viccesen. Ami természetes akkor, amikor az ítélet („Lesújtunk...!") már a tárgyalás (másként: bizonyítás) előtt készen van (ez is a Bacsó-filmre hajaz).

Miután Magyarország a Transparency International (TI) legutóbbi felmérése szerint a 180 országot rangsoroló korrupciós világranglista 46. helyén áll (első negyed), azaz a közhivatalnokok és politikusok megvesztegethetősége „nem alacsony", aligha veri ki a biztosítékot, hogy futballistákat is igyekeznek rávenni a csalásra. Sokat mondogatják futball berkekben (is), hogy olyan a sport mint a közélet – illene végre komolyan venni a saját állításukat. Azon se kéne fennakadni, hogy tizenéveseket, válogatottakat igyekeztek megvenni, a bűnözés nem olimpiai szám, nincsenek se korosztályos versenyei, se súlycsoportjai.

Csak a tett van, meg a törvény.

Amire most rengetegen hivatkoznak, hogy ne kelljen semmit se mondaniuk, tenniük. „Nincs bizonyíték!" – kiált fel az is, aki pontosan tudja, hogy ki, mikor, hol és mennyi pénzért adott és vett pontokat, gólokat, ám aztán a nagy nyilvánosságot megtagadva, fűnek-fának a fülébe súgja a „tuti" információt. Hozzátéve persze: „Ha elmondod, letagadom!".

A jog, a törvény nem játék, paragrafusokat látván még a legkeményebb üzletember, a legrafináltabb politikus (korunk hősei!) is elbizonytalanodik kissé, ám aztán gyorsan felocsúdik, és azonnal mögéjük bújik. „A szövetség nem nyomozóhatóság!" – tárják szét a kezüket az MLSZ-ben, mintha azt várnánk, hogy az elnök, a főtitkár, meg az elnökség tagjai nagyítóval a kezükben kutassanak a bűnösök után. A szövetség a sportra szerződött, a sportra, amelynek szereplői szívesen hivatkoznak arra fontosabb tárgyalásaikon (pénz!), hogy példaképekkel szolgálnak, a küzdelem a pályán nemes, ott fehéren-feketén kiderül, ki a jobb – ezért különb az életnél.

Erkölcsi kategóriákkal dobálóznak tehát, mégsem maradnának a morálnál, annak szellemében bizonyítva a külvilágnak, hogy kőkeményen kiállnak a tisztesség mellett. A törvény bizonyítékokat követel, az erkölcs esetében a gyanú is elég.

A gyanún pedig már túl vagyunk.

Ha például az MLSZ egyszerűen felfüggeszti a magyar futballt, mondván: addig nincs meccs, nincs élet, amíg nem tisztázódik ki, miben sáros, akkor történne valami – a nagy felzúduláson kívül. Igenám, de ha nincs játék, okafogyottá válik a szponzor, nem kell játékos, semmiért kapnak fizetést a futballalkalmazottak, felesleges fenntartani a stadionokat. Csak tisztesség van, ami ugyebár már a hollywoodi blődlikben sem gyarapítja a bankszámlákat.

Nincs bizonyíték – és nem is lesz, legalábbis perdöntő. A hegyek vajúdnak még egy darabig, majd egeret szülnek. Mert azt elképzelni sem tudom, hogy nálunk „nagy nevek" akadnának fönn az igazságszolgáltatás hálóján, mint például a hetvenes évek Németországában Klaus Fichtel és Reinhard Libuda, a következő évtizedben Olaszországban pedig a kapus Enrico Albertosi vagy az 1982-es vb gólkirálya, Paolo Rossi. És nem csupán azért, mert ugyan, hol vannak nálunk „nagy nevek" a pályán?

De, találnak majd néhány bűnbakot, rájuk húzzák a vizes lepedőt, és megy minden tovább a maga útján. A szövetség a fair playről szónokol, a játékos – ha olyan – meginog, a fogadó fogad, a csaló csal.

Nevelőedzőm érettségi környékén azzal bocsátott bennünket ki az életbe, hogy jegyezzük meg: jobb gazdagnak lenni és egészségesnek, mint szegénynek és betegnek.

Biztos vagyok benne, hogy a világ fogadóirodái még kötésben sem adnának oddsot – az ellenkezőjére.